Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - Zeke Gyula: „Kerthelyiség a Pista bácsihoz”

22 BUDAPEST Lelet es kommentár „Kerthelyiség a Pista bácsihoz" SZÖVEG: Zeke Gyula FOTÓ: Sebestyén László Találtam már padláson baglyot, festményt, asztali lámpát, biedermeier fotelt, családi iratokat és fotókat, bidét, használatból kikopott mezei szerszámokat, bádogkádat, Úriasszonyok Lapját, húszas évekbeli gyermekjátékokat és mesekönyveket, egérszart, törött bögrét, csontokat, virágállványt, német katonai sisakot, unieumos üveget, mumifikálódotl tolIseprőt, bölcsőt, vasvillát, alsószoknyát, szuronyt és még nevenincs tárgyak sokaságát is találtam végleien gyermekkorom során a padláson. Jó ideje azonban nem járok padlásra, hovatovább eszembe sem jut, hogy padlások vannak a világon. Óbudán élek (újra), ahol a lapos tetejű panelrengetegben elfeledkeztem a padlásokról, gyermekkorom e forró, félelmes tereiről, amelyeket előszobának tekintettem, halottaknak való helynek, ahonnan a kémények kürtőin át a mennyországba és a pokolba egyformán juthatunk. A minap azonban újra padlásra leltem, váratlan módon Óbudán a panelek között, és e padláson olyasmit találtam, amit végtelen gyermekkorom során sosem, egy kert helyiséget találtam a padláson. Történt, hogy hazafelé igyekeztem a Raktár utcai CBA-ból, ahonnan tejel vittem a családom számára, amikor megpillantottam a földszintes, Raktár utca 54-es számú ház hűlt helyéi, amely a legutóbb még mintha állt volna. A hűlt helyek rendre magukhoz vonzzák a tekintetemet, a történészkedés nem más, mint e hűlt helyek felé forduló tekintet, és én e tekintetben történész maradtam. Hátrafordulván megmerevedtem, és nem lótotlam tovább, mert a bontás után a szomszéd ház falán láthatóvá váll felületen a következő díszes felirat volt olvasható: DERVARITS ISTVÁN VENDÉGLŐJE. S alatta kisebb, ám ugyanolyan igényes betűkkel: KERTHELYISÉG A „PISTA BÁCSIHOZ". Mi ez, kérdeztem magamtól, és érzékeim palettáján villanásidőre fölfeslett az egész lerombolt Óbuda, ködkép, délibáb? De nem, a fölirat ott kapaszkodott a vakolaton, és a vakolat ott kapaszkodott a falon. Tétován fölnéztem az égre, és érdeklődtem Istennél, hol vannak a fák, hol a helyiség, hol a kert, hol az apácarácsok. Válaszra ugyan nem számítoltam, és lenéztem nemsokára a fekete föld alá. „Dervarits István (sz. 1891 október 18-án Bodóhegyen, Vas m.). Vendéglősipari pályáját nagybátyjánál, Dervarits József vendéglőjében kezdte meg. A magyar nyelven kivid német és vend nyelveket beszéli. 1919-ben önállósította magát, A III. Raktár ucea 52. szám alatt, később, illetve jelenleg II, Gyorskocsi ucca 32. sz. alatt nyitott vendéglőt. Kitűnő boraiért a közönség szívesen látogatja az üzletet, " - írja Ballai Károly vagy Tábori Kornél a Negyven év a magyar szállodás-és vendéglősipar történetéből (Budapest, 1938) című munkájuk adattárában (152. p.). Ugyaninnen (202. p.) való a vendéglős itt látható fotója is. Nos hát, helyben lennénk. Összefoglalom gyorsan, mit tudtam meg a Budapesti Czím- és Lakjegyzék vonatkozó (1922-es és 1928-as) köteteiből, a szakma főbb lapjaiból, valamint a vendéglős ipartestületnek az Országos Széchenyi Könyvtárban föllelhető évkönyveiből. Dervarits eszerint hamar odahagyta, valószínűleg azonban egyszerűen bérbeadta e nem túl forgalmas helyen fekvő első vendéglőjét, és az Enyedi (ma Nagyenyed) utca 3. alatt nyitott vendéglőt. Ott találjuk 1922 és 1932 közt folyamatosan. Ám 1933-ban és 1934-ben - a Magyar Szállodások és Vendéglősök Évkönyve szerint — újra a Raklár utca 52-es számú házban űzte iparát. A fönti szócikk 1938-as jelenidejében azonban már a Gyorskocsi utcában. Eszerint tehát a napvilágra bukkant hívogató falfelirat - amely a telket minden oldalról körbeépítő, tűzfalas építési hagyomány miatt a Raktár utca 52. szám alatti kerthelyiségre hívta fel az arra járók figyelmét —, valamikor a harmincas évek közepéig hiteles hirdetés lehetett. Számos esetről tudunk, amikor az üzlet (másod)bérlője megtartotta az eredeti tulajdonos nevét, mert az már bejáratott reklámerővel bírt. Ne akadjunk fönn azon sem. hogy 1919-ben Dervarits István még csak 28 éves bácsi volt, kedélyességgé szublimált szociális törekvés, az első világháború után új erőre kapó tekintélytisztelet és a gasztronómia örök gerontológiai hajlama — a korosodás a libidó fölfelé vándorlása (is!) a testben! - elegendő magyarázatul szolgálnak rá. Nem kell azonban a korabeli írott forrásanyagra hagyatkoznunk, törekvé-