Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró XXXIII.

19 BUDAPEST zoll olvan gyakran, mint az apparátus. A megvalósulási nyilvánvalóan az is hátráltatta, hogy a tervező e másfél évi ized alalt mindvégig projektjének az aktuálpolitikától elvonatkoztatott koncepcióját képviselte. Megnyitó után Október 23-án tehát helyére került Sztálin csizmája, de mint a barakkok mulatják, a mostani helyzet is csak ideiglenesnek tekinthető. Eleőd reméli, 2009-re befejeződnek a munkálatok. A közép-kelet-európai sorsforduló huszadik évfordulójára ugyanis féléves kulturális rendezvénysorozatot tervez, hogy a térség Budapesten együtt ünnepelhesse a demokráciát: többek közöli lesz Wajda és Menzel vetítéssorozat, Checkpoint Charlie kiállítóterem, meg minden, ami kákáeurópa közel-, illetve félmúltját megidézheti. A tervező azonban óv attól, hogy egyesek kötelező olvasatként értelmezzék a Mementó Parkot. Azl mondja, ez egy nagyon markáns alternatíva, amit okvetlenül érdemes végiggondolni, s ha valakinek fontos a demokrácia, végig is gondolja. Ha máskor nem, amikor a Tanú téren, a sosem volt város sosemvolt terén jár. biztosan. Hisz ez a hely egyszerre a Vencel tér, a Potsdamer Platz, és. mondjuk, a Széna tér. Visszajáró XXXIII. Az Aradi utcának régóta tartozunk egy sétával. Részben, mert az évek során keresztül-kasul szeltük már, külön fejezetet szentelve megannyi párhuzamosának és merőlegesének, részben, mert megérdemli. Afféle Hamupipőkéje ő a Terézvárosnak, fényes és gazdag testvérutcái árnyékában tengeti életét, pedig ha megrázná magát, megannyi értéket tudna felmutatni. Arról nem is beszélve, hogy nem ilyennek indult. Az Aradi utca elegáns része volt egykor a majdnembelvárosnak, tágas lakásaiban élni. napsütötte műtermeiben dolgozni rangot jelentett: ebből a rangból kellene visszanyernie valamit mostanában. Igyekszik, ennyit modhatunk jó szívvel. Magam harmadik évtizede taposom az Aradi utca kövét (tkp. betonját), elegánsnak, bizony, én már nem láttam: közepesen konszolidáltnak, mondjuk, igen. Aztán jött egy nehéz időszak, a nyolcvanas évek második fele, amikor már nem történt semmi örvendetes itl (ezt tessék úgy fordítani, hogy pusztult minden, ahogy lehet), és a kilencvenes évek eleje, amikor betört a földszintes vadkapitalizmus ide is. Tudják, akkor jelentek meg a pinceboltok meg a földszinti kft.-k, amelyek három méteres magasságban rózsaszínűre festették a portálokat, és mire készen lettek a harsogó címtáblával, mindezt (és tetemes adósságot) hátrahagyva távoztak. Úgyhogy ez az időszak nem igazán tett jót az Aradi utcának (sem), de mostanra látszódnak már a lassú javulás jelei. Indulhatunk? Javaslom, kezdjük sétánkat a körúti tölcsértorkolattól. Kétoldalt egykor a város legjobb tévéboltjai működtek, egyik a legbüszkébb hazai márka árusaként, a másik keravillként — a hatvanas években karácsonytáj t innen adott a filmhíradó rövid, hangulatos tudósítást, miszerint „Kovács Lajos vasöntő világvevő rádiót vásárolt évvégi jutalmából a családnak". Magam is vetlem itt nem egy pompás táskarádiót annak idején, a kék köpenyes eladó szinte áthajolt a széles (apu lton, úgy súgta a fülembe: „És ezen, uram, ragyogóan lehet fogni a rövidhullámot is", miközben mindketten úgy tettünk, mintha nem tudnánk, miről is lenne szó. A hajdani boltok mára alaposan átalakultak, a Jókai utca felőliből (többrendbeli ruhakereskedelmi próbálkozás után) mára bankfiók lett, az innensőből fiatalos, füstös, zenés, zajos'étterem. melyet — indokolatlanul — kávéháznak nevezett el a tulajdonosi önkény. (Annyit viszont mindenképpen a javára kell írnunk. hogy a környékbeli vendéglátóhelyekkel szemben ill kényelmes bőrfotelekben tűnhet el a látogató.) Szemben pedig, hol sokáig a város egyik legjobb étterme üzemelt, most drogéria illatozik: ha ezt érti valaki, azért majd szóljon nekem is. Az Eötvös utcai sarkot néhány éve még komor nyomdaépület lepte be, mára az egészet lebontották, s a kor divatjának megfelelő csupaüveg-műmárvány irodaház került a helyére (itt mindent oktogonnak hívnak, jegyzem meg némi malíciával, pedig hol vagyunk már attól! — egészen pontosan kettő saroknyira), tágas garázsa kedvező árakkal csalogatja az erre autózókat, külalakjára se lehet panaszunk, legfeljebb annyi, hogy az újjáépítés során eltűnt az oldaláról az az emléktábla, mely hírül adta, ebben a házban nyomták egykor a Pethő Sándorféle Magyar Nemzetet. (Vajon mi történik ilyenkor ezekkel a táblákkal? Egyszerűen kidobják őket a többi sittel együtt? Félek, éppen így történik.) Menjünk is gyorsan tovább. Van itt túlnan egy aprócska francia étterem, az igazi gourmet-k esküsznek rá — aztán az ilyen helyt szokásos bollok és üzletek sora jön. Számítógép-alkatrész, zöldséges, háziorvos, ügyvéd, hentes, efféle. Van pincekocsma, egy híres régi nyomozóhoz címezve, van police-bolt (most épp" költözik, igaz), és túlélőkészlet-árus. Erre a szakaszra a rendvédelem egyébként is rányomja bélyegét, hisz" itt van a nyomozóhivatal központja, lejjebb meg a kerületi rendőrkapitányság: megannyi megállást tiltó tábla köröttük. A nagyon romos házak eltűnnek vagy följavulnak lassan, három új bérház is megjelent már az Aradiban (komoly javulást lud az ilyesmi jelenteni), igaz, az egykor legszebb palota — a Rózsa utca sarkán — ma is erkélyvesztetten, kopottan kiált segítségért. A Szinyei utca után egy kicsit elsötétül a kép (pinceborozók és vendéglői felirattal bíró kocsma, kínai bolt és paszományárus), de aztán, a Bajzához közeledvén. kivilágosodik megint. Oil. a Bajza utca sarkán állott egykor a Wolfner család büszke háza, harmadik emeleti műtermében festette Farkas István szemnélküli, magányos figuráit. Most is vannak még műtermek erre, habár kívülről nem tűnnek túlságosan csábítónak. A Wolfner-ház helyén vadonatúj palota áll, kár, hogy ezt meg Andrássynak hívják. Mikor vállalja löl már valaki az Aradi nevet vajon? Jolsvai András