Budapest, 2006. (29. évfolyam)

1. szám január - Nagy Béla: Több dudás egy utcában

a legnagyobb tömegeket megszólító módszere, és sikeres. Ahogy a vele egytestvér szakáruházi metódus, ahol viszont a szórakoztatás nem része a programnak (és a marketingnek). De sikeres egy harmadik út is, ez a színvonalas (és speciális) termékek színvonalas üzleteié, ahol jóformán nincs határ a környezet eleganciájában, de az árakat sem teszik ki a kirakatba.... Tulajdonképpen erről az üzlettípusról szól ez az írás. Arról, hogy hol és miért alakultak ki Budapesten olyan üzletutcák, amelyek egynemű kínálattal szolgálják ki a speciális igényeket. A jelenség városszervezési (sőt -tervezési) szempontból is figyelemre méltó, érdemes legalább a problémakör felvázolásának szintjén a fővárosnak is foglalkoznia vele. Mielőtt néhány mondatban taglalnánk e téren a helyzetet, még egy kérdést tegyünk fel mint olyat, amely köré mostanában erős polémiát épít Budapest vásárlóközönsége, minthogy nem felejtette még el teljesen, milyen az, amikor az eladó ismeri az árut. A kereskedő és a vevő a piacon, a szatócsboltban, a szaküzletben, a szakáruházban is közvetlen kapcsolatba kerül, míg a hipermarketben — ahol a személyzet (szándékosan nem eladó vagy kereskedő) felkészültsége is kívánnivalót hagy maga után — általában csak alig. Márpedig a kereskedelem kezdettől fogva az eladó és vevő közötti személyes kapcsolaton alapult. Ennek vége. S a vevők lassan el is fogadják, hogy köszönés helyett tábla fogadja őket; cserébe viszont legfeljebb a pénz-MB?IWEBwffW