Budapest, 2006. (29. évfolyam)

9. szám szeptember - Berkó Pál: Óceánjáró a Bajza utcában

14 BUDAPEST II. osztályú étterem, ahol még a ház szerény keresetű családjai is megengedhették maguknak, hogy szombaton vagy vasárnap ne otthon főzzenek, hanem beüljenek ebédelni, vacsorázni. A lakók számára az előfizetéses reggeli 3 forint 10 fillérbe, az ebéd 7,50-be, a vacsora pedig 7 forint 60 fillérbe került — II. osztályú árakon számolva. S ha valaki felvitte az ételt a lakásába, akkor mindössze IV. osztályú árat fizetett érte. A 70-es évek derekán aztán úgy döntött az üzemeltető, a Kelet-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat, hogy szakács- és pincérképző tanétteremmé alakítja át. A lakók szerint akkor esett a vissza a színvonal — igaz, az árak is —, és (Bárkay Tamás szíves szóbeli közlése szerint) akkor jelent meg az étlap alján az a két sor, amelyben a cég és az üzletvezető előre is a vendégek elnézését kérte a fogások minősége és az ifjú szakmunkásjelöltek csetlése-botlása miatt. Akkoriban ritkultak meg André Kosztolányi, az ismert tőzsdeguru budapesti látogatásai is, pedig ő addig rendszeresen onnan hozatta a ház negyedik emeletén lévő lakásába a vacsoráját. A nyolcemeletes épületet rendesen kistalírozta az OTP. A folyosók falain rézkarcok, a földön vörös kókuszháncs szőnyeg, a félemeleti társalgókban pedig szinte mindig égett a villany. Merthogy a művészvilág prominensei által akkoriban sűrűn lakott házban éjjelente bulik, zajos konyakozások és vad pókerpartik zajlottak. Az első beköltözők között volt Gábor Miklósné (Ruttkai Eva), a párizsi Foch sugárút 78. alatt lakó pénzügyi zseni, André Kosztolányi, aztán Bayer András, Csűrös Karola és Horváth Ádám, dr. Tátray Zoltánná (született: Toldy Mária), később pedig Halmai (iá bor. Orosz Pál, Szendrő József, Péchy Blanka, hilinovits Zoltán, Harangozó Teri, Zalatnay Sarolta és még nagyon sokan mások. A házirend szerint a lakások egyedülálló személyek és gyermektelen házaspárok számára épültek, akik beköltözéskor vállalták, ha családi körülményeik úgy változnak. hogy gyermekük születik, lehetőséget keresnek ana, hogy elköltözzenek. A ház alapokmányából persze az sem maradt ki. hogy a lakók „a szocialista együttélés szabályainak megfelelően kötelesek a Házirendhez alkalmazkodni, annak előírásait betartani. " Olykor nem volt konfliktusmentes a dolog. Korda kissé zajos kutyája miatt volt népszerűtlen a lakók között, Latinovits Zoltán pedig azért, mert nemigen tűrt meg maga mellett más utast a liftben. {Reich László közlése.) Az 1965-ben épült ház helyén az 1880-as években még mocsarat jelez a térkép. Az építés előtt nyaranta teniszpálya volt itt, amit telente fellocsoltak és korcsolyapályává varázsolták, ahol ócska hangszórókból szóló recsegő lemezekre bógnizott a környékbeli nagyérdemű. (Janikovszky Eva, a szemközti épület volt lakója, a drága barát szíves közlése.) A házi legenda szerint kiskatonák építették, hagyományos technológiával. A lakók ma is ennek a katonai beavatkozásnak tudják be, hogy nincs az épületben két, egymásra merőleges, vagy egymással párhuzamos fal, de olyan szoba sem, amelyiknek a belmagassága az egyik szélén ugyanakkora volna, mint a túloldalon. Elátkozottnak is mondták, miután az első alapozási kísérlet sikertelen volt. A betonmonstrumot egyszerűen elnyelte a föld, illetve a mocsár, ezért a második menetben már betoncölöpöket vert le a Hídépítő Vállalat (Janikovszky szerint pokoli zajjal). Ezeken nyugszik ma a nyolcemeletes ház, amelynek egy-egy szintjén 19 lakás és egy kiszolgáló garzon van. Kivétel a nyolcadik szint, ahol az otthonok tágasabbak, és loggia is tartozik hozzájuk. Az épület üzemeltetésére 1965-ben a ház a VII. kerületi Vendéglátó-ipari Vállalattal (VII. Nagydiófa utca 8.) kötött szerződést, s ebből kiderül, hogy a cég köteles volt a közös helyiségeket naponta 8 és I2óraközött kitakarítani —amely