Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - dr. Schmidt Gábor: Budapesti fák élete és halála

6 BUDAPEST leteken. Indokaik: az őshonos növények jobban illenek a tájba; jobban alkalmazkodnak a belyi körülményekhez; élőhelyet nyújtanak a helyi rovar- és madárvilágnak. így lehetővé teszik a természetközeli városi biotópok kialakulását. A tapasztalat (és példák sora) viszont azt mutatja, hogy a városi ártalmakat legjobban tűrő növények többsége más országokból, kontinensekről hozott fajok közül kerül ki. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy az egész Föld genetikai készlete gazdagabb, mint egy szűk területé (pl. a Kárpát-medencéé): nagyobb a választási lehetőség. A másik, talán még fontosabb ok. hogy a mag formájában importált növényekkel kártevőiket és kórokozóikat nem hoztuk be, azok ott maradtak az őshazában. Fzeknek a növényeknek ezért az új termőhelyen egyelőre nincsenek ellenségeik, következésképp egészségesek maradnak. Ennek környezetvédelmi szempontból kétségtelenül hátránya, hogy nem adnak termőhelyet az őshonos rovar- és az azt fogyasztó madárvilágnak. Nagy előnyük viszont, hogy természetes kártevők híján jobban fejlődnek, és nem okoznak növényvédelmi problémát (nem kell őket permetezni). A városi zöldfelületeken mindkét növénycsoportnak (őshonos-kidhonos) van létjogosultsága, de csak a megfelelő helyen. A véderdőkben és a nagyobb parkokban célszerű, ha természetközeli növényegyüttesek összeállítására törekszünk. minél több őshonos növénnyel. Itt a nagy terület és a viszonylag jó termőhely miatt a növények el tudják tartani az őket fogyasztó rovar- (és állat-) világot, és idővel egy egészséges biológiai egyensúly is kialakul. A nagy forgalmú és stresszhatásokban bővelkedő városi utcák fáinak rendeltetése viszont nem a hernyók-lepkékmadarak eltartása, hanem az ember védelme: az árnyékolás, a levegő tisztítása, a por megkötése, a zaj mérséklése. Itt a fák élettanilag legyengültek, ezért sérülékenyebbek, érzékenyebbek minden további káros behatással szemben: A kártevők megjelenése és elszaporodása pusztulásukat okozhatja. Ellenük, ha szükséges, rendszeresen védekezni kell: permetezéssel, metszéssel vagy egyéb mesterséges (és költséges) módon. Az utca mentén az a környezetbarát megoldás, ha olyan, nem őshonos fákat ültetünk, ahol nincs szükség az emberre is ártalmas, vegyszeres növényvédelemre. Finnek azonban veszélye is van. A nemzetközi tranzitforgalom mai szintjén bármikor behurcolhatjuk az eddig ellenség nélküli egzóta fajok valamely veszedelmes kártevőjét vagy betegségét. Ha ez bekövetkezik, a behurcolt kártevő (betegség) az új környezetben (egyelőre saját természetes ellenségek nélkül) járványszerűen felszaporodik, és a monokultúrás fasorokon végigterjedve rövid idő alatt nagy károkat okoz. Jó példa erre az 1950-es években az amerikai fehér szövőlepke, az 1970-es évek végétől az eperfapajzstetű vagy napjainkban a vadgesztenyelevél-aknázómoly rohamos elterjedése. Szívós száműzöttek -de kibírnak-e mindent? A hasonlóságok alapján azt feltételezhetnénk. hogy a száraz és meleg termőhelyek növényei jól tűrik a nagyváros körülményeit, a vizes-nyirkos termőhelyek lakói viszont nem. Ez egyáltalán nem így van: a jó várostűrő fák némelyike száraz vidékekről származik, mások viszont épp vízparti társulásokban élnek. F látszólagos ellentmondásnak több oka van. A vízparti Iák többsége pionírnövény, nagy tűrőképességgel az élettelen környezet szélsőségeivel szemben. Ezt mutatja óriási elterjedésű területük is, ami sokszor a szubtrópusi égövtől az északi fenyveserdők övéig terjed. E Iák a természetben általában nem azért élnek a vizes-nyirkos termőhelyen, mert igénylik a magas vízállást, hanem mert elviselik. A jobb termőhelyekről (ahol a víz elegendő, de sosem túl sok a talajban) kiszólítják őket az igényesebb (tovább is élő, magasabbra növő) fajok. A síkvidéki vízparti társulásokban e konkurenciaharc miatt követik egymást (a víz felől kifelé haladva) a bokorfüzek, majd a fatermetű liizek, a vízparti kőris- és szilfajok, végül a tölgy vagy - csapadékosabb klímában — a gyertyán. A vízparti fák tehát bizonyos értelemben „a növényvilág száműzöttjeinek" tekinthetők. Nos, a nagyvárost sokszor csak e mindent elviselő „száműzöttek" bírják. Sokszor — de ők se mindig. Mi is történik a vízparton? Áradáskor levegőtlenné válik a talaj, gátolva a gyökerek működését. Ilyenkor a fák tulajdonképpen élettani szárazságtól szenvednek. Hiába a rengeteg víz, a gyökérzet nem tudja felvenni. Ha a vízparti fák az élettani szárazságot elviselik, akkor elvileg a tényleges fizikai szárazságot is el kellene hogy viseljék. Igen ám. de a városokban a leburkolt felületű és a járművek okozta vibrációtól összetömörödött talaj nemcsak száraz, hanem levegőtlen is. A szárazságtűrő fák-cserjék gyökerei pedig rendkívül levegőigényesek. Levegőtlen talajban nem tudnak mélyre hatolni, és a kevés vizet a növény számára megkeresni. A városi utcák mentén elültetve ezért szárazság- és melegtűrésük ellenére jobban szenvednek és gyengébben fejlődnek, mint azok a társaik, melyek gyökerei hozzászoktak a talaj levegőtlenségéhez. Analógiákat vonni tehát nem lehet, és az őshonos vegetációt szolgaian másolni (bármilyen kívánatos lenne is) nem célszerű. A fák életkörülményeinek javítására természetesen lenne mód, és erre Nyugat-Európa nagyvárosaiban számos példát láthatunk. A zöldsávot meg lehet szélesíteni, a talajt kicserélni, javítani, altalajöntözéssel és levegőzéssel ellátni. Még akár a koronába is lehet szórófejeket szerelni, amelyekkel a fák és mellesleg az emberek számára hűsebbé, párásabbá tehetjük a levegőt. Ezek a megoldások sok pénzbe kerülnek, ezért egyszerűbb a kertészektől elvárni, hogy biológiai eszközökkel hozzák helyre azt. amit a műszakiak elrontottak. Biológiai tartalékainknak azonban a végére értünk. Ha tovább romlanak a környezeti viszonyok, vagy a még egészséges növényeknek valami új betegsége, kártevője felbukkan, nincsenek további fafajok amelyekkel a meglévőket helyettesíthetjük. Ne hallgassuk cl. hogy Budapesten sok mintaértékű fásítást is láthatunk (Szilágyi Erzsébet fasor, Andrássy út, a Nagykörút egyes szakaszai, Gellért tér stb.) és számuk évről évre nő. E sorok írója reméli, hogy dörgedelmei belátható időn belül aktualitásukat veszítik: eljön az idő, amikor már nem a budapesti szélsőségekhez kell igazítani a lát. hanem a várost tesszük élhetővé a fák és általuk az emberek számára.