Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Marafkó László: Szonáta szavakból

BUDAPEST 31 (... ) Nem fordult Jelé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező' fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát, és megkérdezte: Jól látsz, öreg? Sivár, üres mezőre érkezett. Valami nyihogásjélét hallott. Feltűnt egy ló váza. Sárgás, lehetetlenül sovány ló váza. Ha mozdult egyet, a csontjai egymásba szaladtak. Mellette piszka fa lándzsa meg pajzs. Zoro letérdelt, fejét tenyerébe hajtotta, így maradt egy darabig. Lassan fölegyenesedett. És már ott ült a lovon, lándzsával, pajzzsal. Szélmalmok a távolban. (... ) Gyenge napfényt takargat a hűt, hajnali szél. A zárt bódék között tisztára sepert kis utcák. S a téren hosszú sor szekér. Egy-egy ló izmos lába, idegesen rángatózó feje emelkedik ki a homályból. Hajlott hátú, bátyus asszony megy át a téren, kezében görcsös bot. Aztán már jön -nek az árusok. Piros lábost tesznek egy pokrócra, aztán még egyet. Nőnek, dagadnak a lábosok, mint a nap, és már ragyog a tér. Felállítják a sátrakat, kirakják a ponyvát. A sarki kocsma előtt már a pengés és a tűzköves. A pengés kabátujja cafatokban lóg, mintha kutyák marták volna össze. Barnapiros arca borostás. Szöges végű botot lóbáz nagyon hanyagul. Fütyül, a tér felé hunyorgat. (... ) Fent, az emeleti szobában a családfő. Evek óta nem jött le a többiekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, hogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót sem. Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Borkmant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét. A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. Es akkor jön a nagy jelenet. Valami olya n leszámolásféle. Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejöni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öregtől, aki egyre magán yosabban, egyre elvadultabban járkált odafent. Es járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig. Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kisfa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. Es akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ér minden megfigyelésnél. Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott. Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé. Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, míg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált ócska lavórokkal. Dolgozni kell — nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz. Az ág ingott odalent a sötétben." Mondjuk, beton-üveg épületprizmák közt, ahol a vakolat sem hámlik, mert nincs minek peregnie, csak a résekből morzsolódik a szigetelőanyag, nem lehet elmerengeni egy ecetfa szívós megtelepedésén a rések közt. Meg nem is hagynák a szorgos gondnoki kezek. Panelrengetegben megint mások a „romlás virágai" — kellő gondosság sem igen óvja otl az óvni valót. Van, aki megrémül azon, hogy az idő megrágja a várost, más meg elérzékenyül: ez mind mi voltunk egykor. S megpróbálja menteni a menthetőt; ha másként nem, szavakba. Mert az enyészet mindig győz, mi legfeljebb gyorsítói, avagy lassítói lehetünk. Érzelmes elenyészők, akik emlékeznek ana: más is járt itt előttünk. Egy bóklászó alak, történetesen e sorok szerzője, ki még szemtől szemben hallhatta Mándy különös hangját, beül