Budapest, 2006. (29. évfolyam)

5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró XXVI.

34 BUDAPEST alakulásai s a gazda gondatlanságát. Az okok között mindenképpen ott a magas bérleli díj, esetenként az ingatlanspekuláció is, amely inkább az idővel elkerülhetetlenné váló bontásban érdekelt. A Steiner Pál által kezdeményezett s hamarosan talán termőre forduló akció csak átmeneti megoldást jelent, de talán felhívja a városlakók és a tulajdonosok figyelmét a megőrzendő értékekre. Az „örökbefogadási" akcióval a belváros üresen álló, „gazdátlan" helyiségeinek vak és rendetlen kirakatait akarja új életre kelteni az önkormányzat, kellemesebb vonásokat adva az utcaképnek. A helyi művészek, fiatal alkotók pedig ezzel jó lehetőséget kapnak műveik bemutatására, hiszen a kirakatok többsége turisták által is látogatott, forgalmas utcákra néz. Az elképzelések szerint a pályázaton politikai szervezetek kivételével részt vehetnének nonprofit szervezetek (például iskolák, egyesületek, társadalmi szervezetek); a nyertesek a kirakatokat ingyenesen vehetnék birtokba, azzal a feltétellel. hogy kötelesek rendszeresen takarítani, „berendezni", és folyamatosan gondját viselni. Az akció egyelőre csak az önkormányzati tulajdonú üzlethelyiségekre terjed ki. A határozott időre használatra elnyert kirakatokra vonatkozó szerződés megszűnik azon a napon, amikor az önkormányzat bérleti vagy használati szerződést köt a kirakattal összetartozó helyiségre. Visszajáró XXVI. * Van egy régi álmom: hogy a születésnapomon beültetek mindenkit, akit szeretek, egy sétahajóba, és vidáman hajókázom velük föl és alá a Dunán a Csepelmeg a Szentendrei-sziget között, mondjuk. A fedélzeten halk zene szól, odalenn, a fedél közben, pompás falatok sora. Aki akar, táncol, aki akar, eszik, aki - mint én — inkább ezt akarja, csak bámulja a víz felől ezt a gyönyörű várost. Ez a régi álom számos okból nem valósult meg eddig; és félek, már soha nem is fog. (Hogy csak egyet említsek közülük: decemberben születtem.) De talán nem is baj: vannak álmok, melyekben éppen az a szép, hogy beteljesületlenek. Mindenesetre, ha bármilyen veszély kezdi fenyegetni az álmomat, komolyan elfog az aggodalom. így volt ez a múlt hónapban is, amikor a folyó megkétszerezte méretét, s kilépve eredeti medréből, szépen, méltóságteljesen befedte a rakpartokat. A víz felért egészen a villanypóznák nyakáig, megemelkedtek a mólók meg az állóhajók, hordalék lepte be a köteleket, homokzsákok fehérlettek a Margit-sziget oldalában. Azokban a nehéz napokban, mint egy igazi katasztrófaturista, magam is ki-kijártam megnézni a Dunát, elálldogáltam a hidak valamelyikén, s miközben meghajtottam a fejem a száz év előtti mederszabályozók pompás munkája előtt, és azt is elhatároztam, hogy ha a természet visszatér régi kerékvágásába, magam is visszatérek — sőt visszajárok - itt, a rakparton, vagy annak egy részén, mondjuk, a Jászai Mari tér meg a Dózsa György út között. Na, ez van most. Igaz, a visszajárás mint olyan itt fogalmilag el van túlozva kicsinyég, merthogy emlékeim szerint ezen a partszakaszon egyetlen lendülettel nem mentem még soha végig. A Jászai Mari tér környéke persze megvan, hajóra, propellerre, vízibuszra annak idején itt szállt az ember, hogy aztán átkeljen három perc alatt a Margit-szigetre (Casino megálló) vagy fölsuhanjon bő három óra alatt az esztergomi híres hajóállomásig. (Ott állt, nem messze a hídcsonk tövétől — lám csak, mára igazi híd lett megint: jót is tett ez nagyon a hajdani királyi székhelynek.) De leggyakrabban a Pünkösdfürdőig váltottunk jegyet — az volt a vízibusz végállomása egyébként — onnan lesétáltunk a Rómaira, ott várva be a csatlakozást. Mindezek már a múlt ködébe vesznek. Idejét nem tudom, mikor utaztam menetrend szerinti járművel a Dunán (amikor legutóbb érdeklődtem utána, erősen korlátozott számú hétvégi hajó járt a vízibuszi útvonalon, s már nagyon nem két villamosjegynyi értékben), a legutolsó efféle élményem egy médiahajó volt, annak is van már egy szűk évtizede. Most tehát csak egy pillantást vetek az ebek harmincadján hagyott állomásokra (egyiken felirat: reklámfelület és hajó bérelhető — a sorrend pontosan kifejezi korunk változó értékeit), aztán — az egykori tizenötös villamos vonalával párhuzamosan — elindulok a rakparton Angyalföld felé. A felső rakparton, hogy egészen pontos legyek, amelyet itt Újpesti rakpartnak hívnak, minden alap nélkül, mert bár Újpest irányában halad, oda ki soha nem jut. Délceg Bauhaus-paloták sorakoznak itt, Újlipótváros legfrekventáltabb helyén, a Dunára néző polgári lakásoknak aranyárban mérik minden négyzetméterét, nem véletlen, hogy az egyik Palatinus-házat mára Kulcsár-háznak keresztelte a beipesti népnyelv, a kiváló brókerről, aki sokat és megérdemelten szerepelt az elmúlt években médiaszerte, s kiterjedt érdekeltségei fekszenek eme ingatlanokban. (Maga is itt lakik, kvázi házi őrizetben, ez idő szerint.) Gyalogolni nem nagyon egyszerű ezen a szakaszon, mert bár az autósok életét egyre nehezebbé teszik az illetékesek (a hajdan széles utat mára jószerével egysávossá szűkítették), ugyan nem a gyalogosok, hanem a biciklisták meg a kutyafuttatók javára — de azért, ha egyszer átjutunk valahogy a Duna-parti korlátokhoz, érdemes megadni a séta módját. Jobbról a bérpaloták sora (kívülről annyit azért nem mutatnak), majd a folyton szépülő (de egykori fényét még mindig nem visszanyerő) Szent István park, balról a méltóságteljes folyó meg a Margit-sziget ránk eső része - mindmind megérnek egy komoly misét. Alattunk nyaranta a plázs várja látogatóit (igaz, tavaly elmaradt), mellettünk egy vendéglátóipari állóhajó meg egy Alumíniumipari Vagyonkezelő (volt idő, amikor az a ház tetszett nekem - hipermodernnek láttam, mi tagadás: mentegetni nem nagyon tudom a dolgot, legfeljebb magyarázni: ifjú voltam és bohó), aztán a templom a külön toronnyal, a harmincas évek jellegzetes stílusában. (Barátai Pasaréten, a Városmajorban.) Ennyi volt a rakpart: a végén jobbra az egykori villamosforduló, melynek helyén ma gyógyszálló terpeszkedik, balra meg a lejáró, ahonnan évről évre a folyóba csúszik egy-egy vigyázatlan, kóbor Wartburg. így kerek a világ.