Budapest, 2006. (29. évfolyam)
5. szám május - Zeke Gyula: „...a legkedvezőtlenebb égalji viszonyok”
BUDAPEST 11 lyossággal ment végbe, és hogy a legkedvezőtlenebb égalji viszonyok és gyakran életveszély közepette megejtett észlelések pontossága, azok szabatossága minden jogos várakozást fölülmúl." (304. p.) A kézirat — a mérőeszközök szakrajzán túl - két eddig ismeretlen felvételi is közöl a megáradt Dunáról, melyeken a mérések elvégzésére épített úszó „hydrometrikus állomás"-on — és a szerző személyén — túl több eddig ismeretlen részlet is látható. Azóta sok árvíz lefolyt a Dunán — a minap is egy, íme a második ok —. ám az 1876-os jeges ár máig emlékezetes maradt. Nemcsak azért, mert az 1838-as nagy pesti árvíz óta a legpusztítóbb volt, de — az utókor számára - azért is, mert a korabeli kimentő hírlapi tudósítások mellé első ízben társultak fényképfelvételek. Nem sok — ezért is értékesek az itt közölt képek. A mi legutóbbi árvizünk ráadásul „csak" zöldár volt - nyaldosta, nem öntötte el a város mélyebben fekvő részeit. Nemigen vonhatunk párhuzamot a kél eseménysor közt, hacsak nem a városlakók viselkedése, lelki reakciói terén. Olvassunk csak bele a Magyarország és a Nagyvilág tudósításába: ,.Ha vannak, kik a vulkánon tánczolnak, vannak olyanok is, kik a vízár fölött ugrálnak. A nép hangulata sem oly nyomott, mint gondolná az ember. Még mindig nem hiszik el, hogy az lH38-ki esemény ismétlődjék. A dunaparti kávéházak zsúfolva vannak." (febr. 23., 141. p.) Igen, ezt olvassuk Táncsics Eszter és férje, Csorba Géza naplójának (Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1994. Válogatta, szerkesztette, bevezette és jegyzetekkel ellátta Buza Péter) február 22-i bejegyzésében is: ..Elmentünk Eszterrel a Dunához. Lassan emelkedik. Nyugtalanságom ösztönszerűleg hajtott be a Vigarda kávéházba. Esti lapokat kértem." (331. p. Idézi Gyáni Gábor: A kávéházba járó polgár. In: Budapesti Negyed, 12-13., 63. p.) Pedig komoly volt a helyzet, sokakat kitelepítettek, s vagy két hétre mindenestül fölfordult a város. Erre az időre a politika is elveszítette a fontosságát: „Mondhat Tisza, a mit akar, ki hallgatna oda, amikor a Duna beszél." (Vasárnapi Újság, 1876. febr. 26., 139. p.) Mi most - persze ntár az akkorinál jóval magasabb és kiépítettebb partokkal — megúsztuk néhány ezer homokzsákkal és közlekedési kellemetlenségekkel, komolyra idén a Tisza mentén fordult a helyzet. Ám így is érezhető volt a pestiek körében az oly felszabadító katasztrófavárakozás. Kissé alábbhagyott a sietség, az emberek csoportokba verődve álllak a parton, s nézték, mint emelkedik a szürke őselem, anielyből valaha a szárazföldre vergődtünk. Valamelyest meg is tisztultak, a víz lelkük kihelyezeti tagozatát, mérhetetlen mennyiségű plasztikmocskot vitt magával a partokról a Fekete-tengerbe, melyet tanácsos lesz lassan Sziirke-tengernek neveznünk. Kicsit ilyenkor elpusztul a világ, s mi közönyös várakozással nézzük. „Kár egy ablaküvegért, mely eltörik, az országért is, mely megsemmisül, a világrészért is, mely a tengerbe süllyed, de a világért, az egész világért nem kár. " Kosztolányitól valók e sorok (Vége a világnak? Napjaim múlása. Budapest, Nyugat, [1947J, 65. p. ), akinek a magyar irodalomban senkinél elevenebb köze - fogalmazhatunk így — nem volt a halálhoz, az egyes ember világba való megérkezésének és nyomtalan eltűnésének egyszeri és megismételhetetlen tragédiájához. Horváth Ignácznak az „utolsó napokban egy szerb vendége volt, Klerits Ljubomir, belgrádi tanár, kit kormánya avégből küldött Budapestre, hogy a belgrádi vasúti hídhoz használandó kövek szilárdságát a műegyetem laboratóriumában megvizsgálja" — ezt már a Vasárnapi Újság 'Halálozások* rovatának névtelen kolumnistája írja. (1881. ápr. 24., 269. p.) Elvégezték a vizsgálatot, s Horváth akkor éjjel „vetett véget nagytevékenységű életének". Barátjához, Szily Kálmánhoz búcsúlevelet is írt, ennek utolsó sora így szól: „Légy boldog barátaimmal együtt és kívánom, hogy mentül magasabb fényre emelhessétek műegyetemünket." De más is volt még abban a levélben, s ezt már Drahos István kései kolléga emléktanulmányából tudjuk. „Tragikus halála előestéjén utolsó levelében összes vagyonát a Műegyetemre kívánta hagyni. Hagyatékából alapítvány lett, melynek kamataiból évenként 100 forintot Horváth Ignác-féle díj név alatt egyik évben mechanikából, másik évben hidraulikából az arra érdemes pályamunkák díjazására rendelt a Műegyetem tanácsa," (~: Száz éve jelent meg az első magyar kinematika tárgyú könyv. Emlékezés Horváth Ignác professzorra. Miskolc, 1974, 2. p.) Nem dicsőség, de kettes alával mentem át matematikából az érettségin. Úgy döntöttem mégis, hogy májusban esedékes Kerepesi úti temetőlátogatásom alkalmával leteszek egy darabot gránitköveimből a kaputól jobbra eső fal 26. sírboltja elé. (Tóth Vilmosnak köszönöm, hogy adattára jóvoltából odatalálok: Budapesti Negyed 25. [1999 ősz] A Kerepesi úti temető II.. 196. p.)
