Budapest, 2006. (29. évfolyam)

5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Nebánts, virágzom!

6 BUDAPEST Budapestről folytatót! közgondolkodás­nak. Hiszen a város és folyójának kap­csolata ma valóban kiaknázatlan adott­ság. Hasonlóan a városi közparkokhoz, a rakpartok helyzete, a városban mozgó emberek és a víz kapcsolata az egész város arculatát befolyásoló tényező. Vé­leményünk szerint Budapesten a budai alsó rakpartok — főgyűjtő-rekonstruk­cióval egybekötött - átépítése szüksé­ges lépés, de azt nem a kétszer két sávos városi autópálya változatban kell végre­hajtani, hanem sokkal inkább az alagút­ban vezetett észak—déli összekötőút for­májában, amelynek a tetején a Margit híd és a Petőfi híd között csillapított, il­letve gyalogos forgalmú, élő rakpart jö­het létre. Korábbi iparterii letek barna­mezős rehabilitációjára nyílik lehetőség a kiépített budapesti rakpartokon kí­vüli, északi és déli területeken is (Új­pest, Lágymányos, Csepel — Soroksári-Duna-ág). Ezekben a megújításokban a várható környezeti minőség — a be­ruházók szándékai szerint — meghalad­ja majd a mai színvonalat. Új Budapest épül, és ezek a nagysza­bású vállalkozások élő lehetőségek, hogy a főváros megtanuljon „nagyban" várost megújítani. Megtanuljon a saját lakói­val, saját lehetőségeivel úgy kommu­nikálni, hogy az igazi eredményeket hozzon, élő közösségeket és méltó, em­beri környezetet építhessen. Ne bánts, virágzóm! HA BORÚS, HA SUT, hajadonfőtt csücsülni az ágyásban (borzolja a szirmokat a szeszélyes tavaszi szél), szívni az ólmos levegőt, állandóan rettegni, mikor támad tépkedhetnékje valakinek, közben meg fotoszintetizálni rendületlenül, mintha örökbe kapta volna az életet... A zöldterületi alosztályon ezzel mit sem törődnek. A jó melegben (a jó hűvösben) értekeznek, és különös gonddal készülnek a dughagyma-bemutatóra. Az egynyári, vagyis hosszú nappalos vi­rágnak egyetlen nyár áll rendelkezésére, hogy bemutassa, mit tud, hogy felhívja magára a figyelmet: csoportjában ő az igazi színfolt. Az érvényesüléshez állandó megvilágítás szükséges, félárnyékban el­megy a kedve a virágzástól, csak nő föl­felé, ahelyett, hogy bokrosodna, és a szél rövidesen derékba törheti karrierjét. Nem mintha bízhatna a jövőben, neki az nincs megengedve, az októberi faggyal jó esetben bekerülhet a természetes körfor­gásba (állítólag), hogy tavasszal halott gyökereivel humuszként álljon rendel­kezésére egy feltörekvő dáliacsoportnak. A kétnyáriak helyzete sem sokkal jobb. ősszel kerülnek a földbe, és a komor telet átvészelve csak a következő nyáron vi­rulhatnak kedvükre, így hát valójában nem kétnyáriak, hanem csak másfelesek. Ahogy az általában lenni szokott, már palántakorban eldől minden. Nem mind­egy. hogy valakit kiemelten, intenzíven vagy extenzíven fenntartott parkba veti a jó sora. Protekció és külalak kérdése az egész. Vannak, akik bírják a mellőzést, például a begóniák: a homályban is pom­páznak; nekik csak az illatversenyben nehéz megállniuk a helyüket, és ha (bár­sonyvirág álnéven) bekerül a csapatba egy büdöskeosztag, hiába volt minden. Sajnos a társas létben nem lehet meg­válogatni a szomszédokat. Vannak, akik a színre mennek rá; az égszínkék gyön­gyike és a bojtocska jól megfér a petú­niák gondtalan színrobbanásával, az ele­gáns rézvirág a záporvirággal, de a gát­lástalan vörös dög, a hibrid verbéna ver­senyt virít a hamvaska ezüstjével. A legbefolyásosabbak azonnal magas pozícióba kerülnek, a nagykörúti függő­kosarakba, s bár minden szem rájuk sze­geződik, mégsem könnyű az életük. Nap­rakész toalettet várnak el tőlük, minden percben virulniuk kell; még ha legszíve­sebben lehorgasztott fejjel állnának is a perzselő júliusi nyárban, olyankor is ki SZÖVEG: Horváth Júlia Borbála FOTÓ: Sebestyén László

Next

/
Thumbnails
Contents