Budapest, 2006. (29. évfolyam)

4. szám április - Zeke Gyula: „E könyv, ha majdan nem leszek többé...”

BUDAPEST 33 lek. Az ablakokból, amelyek álmatag függönyökkel voltak borítva, az emeleten néha kihajtott a »Jogorvosné«, és kanc.sójából vizet öntött a Ixiuka-köpenyeges, szívéről beszélő lovag n yakába. " Szindbád, lia ismét lovagnak képzelte volna magát, legfeljebb esőben, lyukas csatornából kaphat onnan, fentről kiadós lehűtést. S ugyanezt lent, a járdák csobogóinál, az időtől szétrágott bádogcsövekből. A redakciók környékén akkoriban kiskocsmás nép élte világát, az utcákon söröskocsik zaja volt a csatazaj. Szindbád összébb húzta a köpenyét, mert a mai zaj más volt, mint a tenger robajlása, átszurkálva a sirályok rikoltásával, s különbözött a postakocsi véghetetlen rázkódásától, zörgésétől is. Legszívesebben egy kabinba húzódott volna a szemérmetlenül tolakodó hangok elől. Szegény, szegény józsefvárosi, ferencvárosi, terézvárosi nép, nézett körbe a hajós, miközben mellette álomtalan lények igyekeztek el, a padon bornak titulált gyanús létől kába szerencsétlenek motyogtak magukban, a játékterem ajtaja mögött, savanyú füstben, fénykaszabolásban furcsa gépek csattogtak. IIa ismernék a nagy éjszakai kártyacsaták egekbe emelő, poklokba taszító hullámjátékát! És a gyorséttermek és kimondhatatlan nevű evőhodályok egyenkosztot szótlanul rágó egyedei, mint valamilyen elátkozott törzs tagjai, akik látszólag egymásba kapaszkodnak, de a tekintetük üres, akiknek fogalmuk sincs a vendéglőstől előre, levélben megrendelt. különleges kívánságokat is teljesítőétkek felségességéről. Legfeljebb ha a szót ízlelgetik: tárkony, áfonya. Akkoriban a lelegráf ritka adomány volt, most benl van a világ az otthonokban, mindent látnak, s nem Iáinak semmit. Es Szindbádot véghetetlen szomorúság kerítette hatalmába: hiszen ez a város egy meggyötört, öbölbe szorult óriás cet, kíméletlen mitugrászok futkorásznak rajta, bőrét metszik, belevájnak, zsírját csapolják, s az agyongyötört gigászi lény feltört, szétdúlt utcáin fájdalmában vizet és gőzt lövell a magasba, fújtat és ráng. Bár Szindbádot az évtizedek keménynyé edzették, akárcsak a lángban forgatott akácfát, nem feledhette, az a régi ifjú abban a hátsó udvaros, apró zöld szigetekkel, leánderekkel teletűzdelt világban is - ha tudott — órákra elvonult kávéházmélybe, vagy napokra lecövekelt szállodai szobákban, hogy átgondolja életét, mindazt, ami letűnt s ami felbukkanhat még. S ilyenkor asszonyával is csak levelekben váltott lelkifurdalásos, engesztelő szavakat. Mösl hiába zárják vasrácsok, lakatok a stukkós lépcsőházak barlangjait, nincs hova menekülnie önmagával ennek a hajszás népnek, aki bevette magát a bérházak telefirkált járataiba, koszlott zugaiba. Es Szindbád megszédült e feneketlen reménytelenségtől. Nem áhítozott már Király utcai menedékre. sem margitszigeti évekre, s ()budára sem, belefeledkezni a Templom utcai, sörhab-könnyűségű délutánokba. Es Szindbád arra gondolt, aki visszavárta, s aki eljöhetne — mint regélte — „sírboltszagú szalonkahátbande inkább rá, követére bízta a nehezét, mert legalább az emlékeiben olyannak reméli a várost, mint azon a napon volt, midőn a zord hivatal raportja után, a visszatérés örök-beváltatlan ígéretével egy májusi hajnalon elhagyta. > zO v E G : Zeke Gyula FOTÓ: Sebestyén László Lelet és kommentár „E könyv, ha majdan nem leszek többé..." A spanyolviaszról mindig utóbb derül ki, hogy más is felfedezte már. Sebaj, az örömöt utólag senki nem veheti el tőlünk, és a Szeptember végén-nek is mindig van első olvasója. Szóba akartam voll hozni a szomorúságomra sok sebből vérző Márai-életmű egyik támadhatatlan. harmadszori olvasásra is letehetetlen darabját, az 1972-es Föld! Föld!... címűt, amelyet — az Akadémia és a Helikon Kiadó gondozásában — 1991 óta tarthat a kezében a hazai olvasóközönség, s amelyet bízvást ajánlhatok a túlságosan is régi módon serkenő ifjúság figyelmébe a magyar szellemi és politikai mentálhigiéné kézikönyvéül. A 292-29.'}.ik oldalon Krausz Lipót, az akkor már a