Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Darth Vader és én

7.U BUDAPEST Darth Vader és én SZÖVEG: Horváth Júlia Borbála FOTÓ Sebestyén László MEGHÍVNA EGY KÁVÉRA? Ha akarja, mesélek közben, én ráérek. Időmilliomos vagyok, a foglalkozásommal jár. Lehetne egy felest is? Kivételesen, a hűvös időjárásra való tekintettel. Ne tegye el a visszajárót, azt nekem fogja adni, meglátja, mire a történet végére érek. Ügy érzi majd, hogy segíteni akar. Azután hazamegy, elmeséli a családjának, hogy megismerkedett velem. Sajnálkoznak kicsit, maga pedig vacsora után nekiül és megírja. Addigra én már nagyon be leszek rúgva. Aztán reggel lesz, és mindketten kezdjük elölről. - Általában öt harminckor kelek. Helyesebben: keltenek. Minden lépcsőházban van valami pacsirtatermészet, akinek sürgős. Persze megjegyzéseket tesz, mit keresek az ajtóban. Semmit — mondom, csak erre jártam. Ez igaz is. Ha van nálam pénz, fölkeresem a legközelebbi piacot. A reggeli kávét már ott iszom meg. Van, hogy megtalál egy kolléga, hogy segítsem ki. Megszorul néha az ember; de szabály, hogy vissza kell segíteni, akárhogy is. Mosakodni csak a nyilvános WC-ben lehet, és az is fizetős. A délelőtt pénzszerzéssel telik, pótolni kell a kiadásokat. Akarja a részleteket is? Hát jó, maga akarta. — Ha maradt bor előző estéről, azt mind megiszom. Valahogy le kell győzni a gátlásokat. Mit gondol, másképp hogy mentem volna oda magához is, hogy meghívjon? Fellépés kérdése az egész, csak gondolkodni nem szabad közben. Azzal minden elromlik. Betegednék bele minden alkalommal, amikor nemet mondanak? A tarhálás ezzel jár. Ha nagyon nem megy, délig még bekapok egy kétdekást. Ha meg megy, akkor azért. Droggal kezdtem, más az ingerküszöböm. Heroin. Ismeri ezt a szót? Dehogy ismeri! Ha ismerné, saját magával is tisztában lenne, mire képes, hogy elérjen valamit. Meglepődne. Küzdene, ahogy még sohasem. — De hát én sem vagyok tökéletes, délre megéhezek. Főleg, hogy reggeli sosincs. Nem éri meg, délre így is, úgy is korog a gyomrom. Akkor ellátogatok András bácsihoz. Fél egy-egy között oszt ételt a hatodik kerületben. Általában leves van, és sok kenyér. Naponta százhúszan biztosan megfordulunk nála. Ebéd után kicsit elücsörgünk a melegben, olyankor föltesz egy filmet, Jézus életének valahányadik feldolgozását, azt szépen megnézzük, utána megyünk vissza az utcára kuncsorogni. Délután jönnek az ajánlatok. A múltkor leszólított egy hölgy, hogy ad hatszáz forintot, ha a pincéjéből fölhordom a cserépkályhába a szenet. Ősszel egy család kiégett lakásából kellett kivakarni a kormot; utá-Budapesten becsült felmérések szerint több mint háromezren élnek az utcán. Közülük a korábbi évekhez képest duplájára nőtt a fiatalok és a nők száma. A hajléktalanok átlagéletkora 38 és 44 év, 10-15 százalékuk az általános iskola nyolc osztályát sem végezte el. Legmagasabb a szakmunkások aránya, főleg azoké, akik olyan szakképzettséggel rendelkeznek, amire ma már nincs kereslet. Az intézményeket (hajléktalanszálló) a fiatalabb korosztály veszi igénybe. Legtöbben két éve élnek az utcán (56 százalék), másik csoportjuk több mint öt éve fedél nélküli (29 százalék). Kevés a tíz évnél régebb óta hajléktalan (hat százalék), mivel a kezeletlen betegségek és a balesetek következtében legtöbbjük a hatvanas évei elején meghal. A hajléktalanság újratermelődő társadalmi jelenség, kialakulásának leggyakoribb okai alig változnak (az állami nevelés megszűnése, munkanélküliség, lakásvesztés, drog, alkohol, bűnözés). A hajléktalanok rehabilitációját kezdetben intézményen belüli foglalkoztatással próbálták megoldani, de kilépésük a munkaerőpiacra sorozatos kudarccal járt, pszicho-szociális támogatás nélkül képtelenek voltak visszaépülni a normális életbe.