Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Lengyel Balázzsal Zeke Gyula beszélgetett: „...mint sokszor életem során egész' másféle világ van...”

BUDAPEST 17 — Lassan alakult, valahogy lényegesen kisebb volt Budapest. Zártabbak, meghittebbek voltak a környékek, az emberek kapcsolatban álltak egymással, beszélgettek. egyáltalán ismerték egymást. Ez ma már nincs meg, kiveszett szinte teljesen. — A családod, az első saját lépések? - Apám az Első Magyar Általános Biztosítónál volt, keveset láttam otthon, szeretett bridzsezni. Ott dolgozott a Hangli közelében, de nem tudom, milyen helyekre járt. Azután hamar, 1943-ban meghalt. En akkor már egy éve katona voltam. Akkor a család a Ferenc József rakparton lakott, egy ideig ott éltünk. Ma sem lehet nagy öröm katonának lenni, de az borzasztó volt. Előtte jogot végeztem, és azt mondta az apám, legyek pénzügyi díjnok. Volt egy autórészlege ott a 4. kerületi adófelügyelőségnek, és annyi autója volt ennek a városnak, hogy egyetlen budapesti részlegen az összest föl lehetett írni. Hát most gondold el ezt mai szemmel. Személygépkocsik, tehergépkocsik együtt. Még lényegesen több volt a villamos, azok jártak keresztbe-kasul a városban. Amúgy teljesen fölösleges dolog volt az egész, emlékszem, de 119 pengő húsz fillér volt a fizetésem. — Legalább elkezdhetted az életedet, saját pénzed volt. - Hát igen, elkezdhettem, de az apámnak több pénze volt. A Márciusi Front egyik oldalhajtása volt, itt említeném meg, a Művészek, Írók, Kutatók Szövetsége is. Bibá Istvánnal, Erdei Ferenccel, Kovács Imrévé 1 és közismerten baloldali színészekkel, Major TamássalI, Gobbi Hildával a soraiban, náciellenes esteket rendeztünk 1942 és 1944 közt a Vigadóban és más arra alkalmas helyeken. Emellett én húszéves koromban publikálni kezdtem már, és jártam presszókba, kávéházba is. Igaz, a költők tizenkét évesen kezdik. Onnan lettem azután katona, és a Petőfi laktanyából egyenesen hadi helyzetbe kerültem, szolgáltam Óbecsén és Újvidéken is. A magyarság, már az itthoni magyarság egy része elég szélsőséges volt, németbarát, amit mi nem szerettünk. A szakaszban volt egy nyilas; az azonnal átment az oroszokhoz, amint lehetett. — A háború utolsó, igazán veszélyes hónapjait katonaszökevényként élted át, Pesten. — Igen, 1944 októberétől voltam Pesten. A nyilas időszakot három különböző lakásban, a Ferenc József rakparton, a Margit körúton és a Múzeum körúton éltük át Nemes Nagy Ágnessel, aki akkor már a feleségem volt. Embereket bújtattunk, de magamat is védenem kellett, mert katonaszökevényként veszélyben voltam. Mindezt megírtam már, nem ismétlem magam. Azt viszont elmondom, mert a város, a XII. kerület mai ügye is, ahol lakom, hogy hibás az Apor Vilmos téri holokauszt-emlékmű. Nemes Nagy Ágnessel mindketten részesültünk ugyan az emberéletek mentőinek járó Igazak kitüntetésben, ám az ő neve nem szerepel a táblán. Helyette érthetetlen hibaként a Lengyel Balázsné Hajnal Anna név áll. Elvárom azoktól, akiket illet, hogy hozzák helyre, javítsák ki valahogy. Hajnal Anna jó költő volt, maga is üldözött, de a mentéshez és hozzám semmi köze nem volt. - Megígérhetem, hogy ez az interjú eljut a kerület polgármesterének asztalára. De menjünk tovább: milyen emlékeid vannak az ostromlott, és a romokból felépülő Budapestről? — Az emberek egy része azért teljesen tisztában volt azzal, hogy mi történik itt. Voltak tisztességes emberek is, emlékszem például, hogy a Schilling nevű borbély, aki ott lakott a Ferenc József rakparti házban, még az Ullmann méltóságos úr nevét se mondta ki, hogy ne hozza veszélybe a pincében, és a házfelügyelő is tisztességes volt, tudták, hogy zsidókat mentünk. Örley Istvánnal együtt mentünk Szerb Antalhoz és Halász Gáborhoz, meg Sárközi Györgyhöz. is, de nem sikerült menteni őket, nem hagyták magukat. Radnótival én még jóban is voltam, és őt is azért lőtték le, mert nem akart megmenekülni, szemben mondjuk Vas Istvánnal, akit Ottlik bújtatott. És hát a város? Azt nem lehet elmondani. Minden pillanatban meghalhatott az ember, ahogyan például Örley meg is halt a végén egy repesztől a Molnár utcában; cigarettázni jött fel a pincéből. Hát az borzasztó volt, amikor felrobbantották a hidakat, leheteti az egész városban hallani a dördüléseket, és voltak, akik sírtak, hogy jaj, a hídjaink, mi lesz. A Ferenc József híd közepe kiesett, és a pillérek dőlve álltak egy darabig. A golyónyomokat látni ma is, tele volt repesznyomok kai a város. És a németek még január I9-e után is lőtték az oroszokat, vagyis hát Pestet a túloldalról. És rom volt minden, színtiszta rom. Az egyik szobánk is az égbe nyílt, szétlőtték. — Úgy tudom, elég kemény tél volt, részben ennek köszönhető, hogy nem szabadult el semmiféle járvány. — Igen, de érdekes, hogy az emberek a partra hordták a szemetet, odatették végig az egész Duna-part mellé, mindenütt óriás szemétdombok voltak, mert mindent odadobtak, ami szemét volt, vagy amit szükségtelennek tartottak. Jó ideig tartott, nyár közepéig is, mire kitisztították nagy nehezen a partot. Pilinszky ott lakott, miután hazajött negyvenöt májusában, akkor kezdődött az irodalmi kapcsolatunk. Hullákba még beleszaladtam egy-két évvel utána is a budai részeken, az erdő felé, az rémes volt. Igen, az embereket úgy lőttek le, mint ahogy ma a tévében szokás, mintha mi sem történt volna. A nyilasok is iszonyatosak voltak, és gonoszok, de az oroszok is. Semmibe vették az életet, az embereket nem vették áldozatnak. — Itt kell abbahagynunk, volna-e valami szebb zárszód a ma városáról? — Ugyanazt látom és érzem, amit életem során már sokszor: egész' másféle világ van.