Budapest, 2005. (28. évfolyam)
2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró XI.
33 FEBRUÁR 2 0,05 /2 BUDAPli S T Gordon Eszter. Szikár cím. Tökéletes. Mert nem vagyunk vendégségben Kocsis Zoltánnál, csak az életében egy kicsit. () meg a miénkben. Naplóféle ez: egy év naplója: az ötvenegyedik születésnaptól az ötvenkettedikig. De nem az írta, aki átélte, hanem az, akinek megengedte, hogy kicsit belekukkantson az ö egy esztendejébe. Letehetetlen a könyv, mint egy izgalmas regény. Letehetetlen, pedig nem intim, nem pletykál, alig érinti a ma-Visszajáró XI. JOLSVAI ANDRÁS • Megint áthágjuk kicsinyég a szabályokat. Merthogy ahová most igyekszünk, ott, lényegében véve, magam sem jártam még. Van mentség azért, s főleg van magjarázat. Először is: voltam azért. Egyszer. Sok-sok évvel ezelőtt. Annyi történt, hogy hatodikban, amikor ajánlott olvasmány lett A Pál utcai fiúk, a kis Deutsch meg én, ahogy kell, szereztünk egy adaggittet a Kuharszky üveges műhelyéből, azt elhelyeztük száj -üregünkben, aztán felültünk az Üllői úti villamosra (akkor még az járt a mai metró helyén), és elvicinálisoztunk a Nagyvárad térig: ott kezdődött a Tisztviselőtelep. Adódott azért néhány probléma: egyrészt a gitt. Nyilván a millenium idéjének gittjei még mások voltak, mint a szürke hatvanas évekéi. Nekünk - egyszerűen szólva - beleragadt a szánkba, menthetetlenül. (Persze, az is lehet, hogy rosszul rágtunk: a nyílpuskáink se hordtak el oly messzire, mint a Teli Vilmoséi, hogy a Robin Hood meg a mi íjaink közötti különbségről már ne is beszéljünk - kész szerencse, hogy a Tarzan-filmek liánjait csak a nagyszüleink elbeszéléseiből ismertük.) A másik, hogy nem tudtuk, hogyan tegyük hitelessé a történetet. Merthogy a Kolnaiék, mint emlékezetes, konflissal mentek ki a Mária utcai grundról a Tisztviselőtelepre, míg mi, fájdalom, villamossal. Nyilván helyesen feltételeztük, hogy az időeredmények ily módon nem összevethetőek. Akkor kitaláltuk, hogy sétálunk egy kicsit a környéken, kiegyenlítendő az eltérést - a Pál utcaiak ugyanis rögtön visszafordultak. (Es az, ugye, nagyon nem mindegy, meddig rág az ember.) Ennek a világnagy szervezésnek persze az lett az eredménye, hogy tíz perc alatt végleg eltévedtünk. De annyira, hogy öreg este lett, mire - komoly kalandok árán - valahogy hazavergődtünk: koszosan, fáradtan, gittesen. A Deutschéknál lett is nagy haddelhadd a dologból, s nálunk is kitört azért egy mosolyszünet. Nem csoda, hogy később igyekeztem jótékonyan elfelejteni az egészet. Aztán meg, a következő évtizedekben, valahogy sosem esett kézre egy ilyen látogatás. Az ember csak úgy nem megy el a Tisztviselőtelepre, hacsak nincs dolga ott. Ámde mi dolga lenne? Annyi szokott történni mindössze, hogy ha beáll az Üllői út a Ferihegyrőljövet, mondjuk, akkor az ember eltűnt kicsit a Népliget felé (célforgalom, mi más?), és így a Fiumei út irányába szökvén átsuhan a széles Elnök utcán is: elcsodálkozva mindig, hogy milyen tágas, milyen kihalt világ ez. Pedig nem az, inkább magába zárt, rejtőzködő. Magánakvaló. Kezdjük a felfedezését, mondjuk, a Rezső téri templomnál. Méretei miatt nagyobb figyelmet érdemelne, szinte egy egész dóm veszett benne el, pedig szándéka szerint csak e telep temploma volna - mintha az építő (vagy az éppíttető) nem tudta volna eldönteni, mit kezdjen vele. A tér is, amely körülöleli (s mely, korántsem mellékesen, a tragikus sorsú Habsburg-királyfi, Rudolf trónörökös meghökkentően magyarított nevét viseli - de talán e magyarításnak köszönhetően tartotta meg e nevet azokban az időkben is, melyek nem kedveztek kimondottan a tragikus sorsú Habsburg-ivadékoknak), egészen parknyi méretű. Mintha egy-két számmal nagyobb lenne a környező, földszintes világnál. Erről persze a Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett plébániatemplom nem tehet - a főbejárat melletti faliújság gazdag programokat ajánl (templomaikat és templomon túliakat), hirdetve, hogy a hitélet helyi központja is részt kér a Tisztviselőtelep életéből. A bejárat persze zárva van, a hazai templomok belső szépségei már nem tárulnak fel maguktól a járókelők előtt, nekem is be kell érnem a külcsínnel meg egy szoborcsoporttal a hátsó traktusnál. Egy fára ragasztott hivatalos hirdetésen elolvasom még, hogy levélgyűjtéshez nejlonzacskók igényelhetőek a közösségi házban; aztán visszasétálok a templom elé, hogy a másik irányban is szemügyre vegyem a teret. Állok tíz percen át, egy verőfényes téli délelőttön, és egyetlen lélekkel sem találkozom: nincs mozgás sem a téren, sem a környező házak udvarán - ha nem hallatszana ide az Üllői út forgalmának zaja, az ember azt is gondolhatná, a Rezső tér környékén megszűnt az emberi élet. Pedig a tér tiszta is, csinos is - talán épp azért, mert nincs, aki tönkretegye. Jobb kézre Géza fejedelem újonnan emelt bronzszobra - mint kiderül, a kétezres ünnepségsorozat lázában született -, a Delej utca közelében Braun Eva kissé megrongált emlékoszlopa. Különös kaleidoszkópja a magyar történelemnek. Egy Árpádházi fejedelem, egy Habsburg királyfi meg egy ifjúkommunista mártír egyetlen téren - ők már megférnek békében egymás mellett. Az Elnök utca sarkán a hajdani Május 1. Ruhagyár büszke épülettömbje emelkedik. (Hog}' mitől volna olyan büszke? Hát épp attól, hogy még emelkedik.) Persze a gyár - mely még hajdanabb, a harmincas években Országos Ruházati Intézetként működött, s mint a neve is mutatja, egyenruhákat varrtak benne, később Egyenruházati Nemzeti Vállalat lett, ötvenkettőben kapta csak tavaszias nevét - már régen kilehelte lelkét, termeiben, raktáraiban ma ezernyi kft. kínálja portékáját: innen, a tér felől egy kissé halottnak tűnik ez is, földszintjén bezárt boltok sora, csak az Elnök utcai kapunál van élet, gondterhelt viszonteladók jönnek-mennek ott telepakolt furgonjaikkal. Nincsen más dolgunk aztán, mint körbesétálni a telepet -csaknem szabályos kis városka ez, jobbára egyemeletes családi házakkal, hasonló méretű telkekkel, titokzatos udvarokkal és valami varázslatos csenddel: agresszív, ellenséges, huszonegyedik századi utak határolják, de belül szinte olyan ma is minden, mint az ezernyolcszázas évek végén, amikor száz-egynéhány pesti tisztviselő összefogott, hogy fölépítsen egy magának való világot, és ehhez kapott földet a várostól, kölcsönt a banktól és még Bobula úrtól, az építési vállalkozótól is. Es majdnem minden úgy foly ik itt, mint a Kolnai meg a Barabás idejében. Majdnem M
