Budapest, 2005. (28. évfolyam)

2. szám február - Zappe László: Puszta technika - A Nemzeti Színház III. Richárdja

31 FEBRUÁR Zflflag BUDA P F. S T lót, a Süsü protopéldányokat és a Bunkó Bandikat, rajzokat, ruhaszövetet, szerszámot, a gyerekektől kapott játékokat, újságcikkeket, rádiókat, fontosabbnál fontosabb dobozokat, és muszáj volt saját kezűleg fűrészgépet gyártani (középen van a helye, különben elnyeszetelné a bútorokat), hogy furnérból készült díszítőcsipkék kivágásával lehessen elütni az időt. Valamint száraz helyen tárolni a körtefahasábokat, amelyeket a ligeti kertész nemrég gyűjtött össze, merthogy csak abból lehet tisztességes bábfejet faragni, másfajta elreped hamar. Érthető, hiszen bírnia kell az örökös náspángolást: ördögből háromszor annyi fogy, mint Lászlóból. (A palacsintasütőkről nem beszélve.) A Színháztörténeti Intézet és a debreceni Vojtina Bábszínház magához vett közülük néhány darabot, a java azonban eredeti helyén van - használatban. „Ha hívnak, szívesen megyek bárhová, ma már egyedül csinálok mindent. Amikor játszom, én nem létezem, csak a figura. A titok csak ennyi." „Mit mutassak még?" - kérdezi; bár az igazán lényeges, amiről azt mondják, hogy az a szemnek láthatatlan, már három órával ezelőtt, amikor ajtót nyitott, sugárzott belőle. Búcsúzáskor végül ő kíván valamit: „Nagyon szeretném még meghallani, hogy a Népligetben a Család Bábszínháza gyereknézők zsivajától hangos." És, hogy mégse legyen túl komoly a hangulat, jól ismert reszelős hangján hozzáteszi: „Csak tessék, csak tessék! Csak folyvást, csak folyvást, kezdődik az előadás!" Erre pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy boldog születésnapot, és csókolom! H Puszta technika A Nemzeti Színház III. Richárdja • A III. Richárd bemutatóját különféle bajok miatt elmulasztottam. Ezt nem azért kell előrebocsátanom, hogy a késedelmes beszámolót megokoljam, hanem mert ez a mulasztás hihetetlen élménnyel gazdagított. Az történt ugyanis, hogy a Nemzeti Színház titkárságának előzékeny hölgyei lebeszéltek a soron következő előadásokról mondván, nem tudnának jó helyet adni. így kerültem január elején a színház díszpáholyába. Fantasztikus hely. Az építmény komplett rondaságától már egészen eltompult érzékeinket is képes fölkorbácsolni. A páholynak van egy előtere, benne két kőkorlát határol el két kerek asztalkát a hozzá tartozó fotelokkal. A színösszeállítás leírhatatlan. A funkciója elgondolhatatlan. Vajon arra szolgál, hogy aki nagyon unja az előadást, de kénytelen partnereit megvárni, az itt olvasgatással tölthesse az időt? Netán a páholy fontos vendégei itt, esetleg innen intézhetik halaszthatatlan ügyeiket? Egy biztos: ennek az előtérnek a színházhoz semmi köze. De magának a páholynak se sok. Van benne nyolc hatalmas fotel két sorban. Aki azokban elterül, automatikusan kikapcsolja magát az előadás közösségi élményéből. A tekintet nemigen ér el a színpadig, a hang pedig eléggé hiányosan jön be a falak közé. Szóval összességében az élmény -Shakespeare e darabja esetében legalábbis - nincs túl messze attól, amit Valló Péter lényegileg azonos rendezése nemrég a szegedi Dóm téren nyújtott. Ott is messziről rémlett csak a színészi játék, kivéve a címszereplő Kulka János hatalmasra kivetített arcát, viszont ott is mindent hatalmába kerített az üres látványosság. Van azért egy óriási különbség. Szegeden nagyobb a tér, viszont kisebb a színpadtechnika. így aztán ott az autók és egyéb járművek, főképp motorbiciklik segítették elő a játék mozgalmasságát. Az autók valósággal balettozva suhantak föl-alá a hatalmas térben, a háborút szörnyű visítással száguldozó krosszmotorokon vívták a statiszták. A Nemzetiben sokkal kevesebb az autó, ellenben rengeteg a süllyesztőemelő szerkezet. Szegeden egy emelvényszerűség közlekedett a színen, abban-azon zajlottak a politikai csaták, a viták, a drámai összeütközések. Pesten a legkülönfélébb alakzatokba, emelkedő-ereszkedő lépcsőzetekbe, alagutakba és hidakba rendeződik a játéktér a színészek alatt-fölött. Furcsa módon azonban ez a nagy változékonyság nem kelti mondjuk a létbizonytalanságnak, a világ bármiféle általános megrendíiltségének a benyomását, csakcsupán a technikai fölkészültséggel való hivalkodásét. Sőt a technika perfektségét, a gépek hibátlan működét sugallja elsődlegesen. A padlódarabok emelkedése-süllyedése puszta látványossággá degradálja az egész produkciót. A drámát, érzelmi és gondolati töltésével egyetemben, elnyeli a műszak csaknem kifogástalan működése. Kulka különben, ha eltekintünk körülményektől, valódi III. Richárdot játszik el, ha nem is azt, akit a rendezés sugallana, akit ez a teljesen áttechnicizált világ termelne ki. Nem valamiféle speciálisan mai gonoszt formáz, hanem örök-torz jellemet ábrázol kiválóan, hiába visel mai ruhákat, és hiába közlekedik sportkocsival. Arcjátéka azonban - amelyet a kivetítésnek hála a távolabb ülők is maradéktalanul élvezhetnek - így is tanulmányszámba megy a lélek lehetséges torzulásairól. Kívüle Buckingham herceg szerepében Kaszás Attila formál érdekes karaktert - ő viszont igazi mai energikus-okos-jellemtelen menedzsernek mutatkozik. A férfiszereplők többsége színvonalas szabványokat hoz színre. Ez a nők közül csak Molnár Piroskán áll. Söptei Andrea Erzsébet királynéval, Schell Judit Lady Annával nem tud mit kezdeni. Udvaros Dorottya pedig igen mulatságosan vonszolja maga után a zavarodottan igazlátó Margit kerekes bőröndjét - amely alighanem üres. •