Budapest, 2005. (28. évfolyam)

8. szám augusztus - Zappe László: A Cinoherní és a Katona között

31 AUGUSZTUS fllfläff BUDAPEST A Cinoherní és a Katona között gathattuk Tina Turner Proud Maryjét az egyik vokalistájától. Majd elhangzott az I Don't Want To Talk About It, a Hot Legs, a Have I Told You Lately That I Love You? és még sorolhatnánk. Az együttes rajongói iránti figyelemről pedig csak annyit, hogy az egyik szám alatt a három kivetítő vászna magyar trikolórrá változott. Az egyórás buli után Stewart negyedórás szünetet rendelt el, ami kis morgolódást váltott ki, de megérte várakozni: a technikusok a harmincasnegyvenes évek csillogását, egy letűnt, jellegzetes világ hangulatát varázsolták a pódiumra. A kulisszákra épített alkalmi filmszínházban Rod Stewart szmokingban jelent meg, a vokalisták estélyiben, a zenekar fehér öltönyben. A vonósokkal és karmesterrel kiegészült csapat a Stardust című The Great American Songbook III. számait játszotta. Nem maradhatott ki a repertoárból Louis Armstrong What A Wonderful World című száma, a Casablanca című film leghíresebb betétdala és Frank Sinatra néhány nagy klasszikusa sem. Felcsendült az Embraceable You, a Stardust, a Night And Day, a Blue Moon, a Manhattan, és az Isn' It Romantic című szám. A hangulatos dzsesszblokkot újra a dögös nóták váltották fel, megszólalt a Maggie May is, amellyel a hatvanas években világhírt szerzett a rekedt hangú skót énekes. A koncert végére tartogatták a diszkóslágereket. A Brit Királyi Tengerészet nem hivatalos himnuszává lett Sailing című örökzöld volt a ráadás. A finálét követően a buli hirtelen véget ért, lement a függöny, felvillantak a fények. Stewart el sem köszönt, hirtelen távozott a pódiumról. Tízezer ember éltette az énekest, aki a feszült, hangos várakozás ellenére sem bukkant fel újra a függöny mögül. A rajongók negyedóráig el sem hitték: Stewart bizony tényleg nem jön vissza, sőt talán már úton is van a repülőtér felé. A hazafelé hömpölygő tömegben néhányan morgolódtak, de a buli hangulata azért feledtetni tudta, hogy a végére már nem jutott az eleganciából. • • Mi itt a baj? - tűnődik az ember a Károlyi-palota, azaz a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében. Idő éppen akad rá a Doktor Bürke különös délutánja közben, melyet az Európai Reneszánsz Tisztelői nevet viselő társulat ad elő. Elvben minden részletnek rendben kellene lennie. Igaz, a szöveg csaknem negyvenesztendős, Ladislav Smocek 1966-ban írta ezt a különös komédiát, amely éppen csak annyira nyugati divatú abszurd, hogy vérbeli cseh legyen, sőt kimondottan a prágai Cinoherní Klub levegője áradjon belőle. Szóval olyan anyagból vétetett, amely nem veszíthette el a frissességét az évtizedek során. Sőt, a hatvanas évek állítólag éppen mostanában jött újra divatba. A különös délután eseményei - amelyeknek legfőbb különlegessége az, hogy egyáltalán nem tudható, mi is történt, meghaltak-e a meggyilkoltak és föltámadtak, vagy csupán elájultak mind szépen sorjában, netán egyáltalán semmi sem történt egy bizonyos ponton túl, hanem mindent csak a kirúgott albérlő képzelgett, s ha így lenne, akkor hol van az a bizonyos pont - lehetnének játékosan mély értelműek, a hosszú szövegek görgethetnének közhelyekbe burkolt igazságokat, csúfolódva kimondott érzelmeket, lírával átitatott leleplezéseket. Egy biztos: Smocek története nem arról szól, amit elmesél. Nem arról, hogy a tenyeres-talpas háziasszony és ronda, vén lánya, utóbbi végre kérőre lelvén, fölmondanák a rejtélyes tudós húszéves bérletét. A gyilkosságokkal és feltámadásokkal terhelt délután története oly értelmetlen, hogy a mélyén kell legyen valami bölcs elem. A furcsa nevű társulat - Lengyel Ferenc sok éve próbálkozik e néven egy-egy tisztességes nyári produkciót létrehozni, de nem sok eredménynyel - tagjai pedig ezúttal kivétel nélkül a Katona József Színházból ismerősek - nem valószínű, hogy nyárra elfelejtették szakmájukat, művészetüket, hivatásukat. Somody Kálmán persze nem szokott főszerepet játszani, ennyit beszélni eddig talán öszszesen nem hallottam, mint ezúttal, s valóban sokat elsikkaszt a címszereplő titokzatos figurájából. Aligha lehet mégis kizárólag az ő nyakába varrni, hogy a rengeteg felszínesen filozofikus, ironikusan bölcselkedő duma nagy része üresen kong, amint emelt hangon elzengi. Mert amúgy igazán igyekszik, sok színt próbál megmutatni, igazodik a történethez, követi a kirúgott és így tömeggyilkossá levő albérlő lelki hullámzásait. Elek Ferenc sokadik vénasszonyát hozza színre, nem kevesebb igyekezettel, hozzáértéssel és tehetséggel, mint a korábbiakat, Rezes Judit szemlátomást mindent belead a csúf és ostoba vénlány karikatúrájának megformálásába. Igaz, Mészáros Béla legalább annyira nem érti, mit keres a tudós albérlő körül a rajongó tanítvány, mint a néző, Kocsis Gergely viszont telibe találja a földhöz ragadt, gyakorlatias vőlegény alakját. Darab végi megjelenése azonban legfeljebb némi enyhületet hoz, de nem teheti értelmessé az addigi nézői keserveket. Lengyel Ferenc rendezése ugyanis egyáltalán nem találja meg azt a stílust, amelyben a darab megszólalna. Forszíroz egy mindent eltúlozó, karikírozó, ízléshiányt ízléstelenséggel, butaságot ostobasággal, csúfságot ocsmánysággal ábrázoló játékmódot. Az előadás kezdetén anya és lánya fölmossák a padlót, a nézőknek háttal meresztik a feneküket. Jobb esetben ez mulatságos szokott lenni. Ezúttal visszataszító. S végképp nem alkalmas arra, hogy a történet titkát, különösségét előrevetítse. Mindössze rossz ízléssel összehányt altesti tréfálkozást ígér. Az előadás ennél végül is többet nyújt, de nem annyit, amennyit a darab és a játszók, a Cinoherní és a Katona hírneve és legfőképp a nézők megérdemelnének. •