Budapest, 2005. (28. évfolyam)
1. szám január - Mikes Éva: Kis színházi körkép, télen, dömpingben
BUDAPEST flfflM I A N II Á H 32 Kis színházi körkép, télen, dömpingben MIKES ÉVA Minden rosszban van valami jó, mondogatjuk, ha fogódzót keresünk a túléléshez. Most éppen a mind hosszabbra nyúló, mind szürkébb, mind deresebb téli napok egyre kevésbé derűs csiga-óráihoz, a lomha időhöz. Az benne a jó, hogy szívfájdalom nélkül lehet színházba járni. Ezt érzik nyilván a színházak is, amikor a fővárosban az egy napra jutó premierek száma hirtelen túlszárnyalja a hómunkásokét. Dobjuk hát el a hólapátot, nézzünk körül a színházakban. • Vígszínház: Pisti a vérzivatarban A 20. századi Ember tragédiájaként is aposztrofált, örkényesen abszurdderűs-fintorgós történelmi tabló inkább zord, mint derűs ebben az előadásban, a végsőkig lecsupaszított enteriőrben, a fekete kockában alulról felcsapódó ajtókon kibúvó szereplőkkel. Marton L.ászló rendezésében pár jó ötlet, néhány mosolyogtató pillanat - tán azért sem kacagunk jobban, mert valahogy még ma is aktuális, noha Örkény már '69-ben is azt remélte, a múltról ír... Keserű a szánk íze. És Gálffi László tói nem lesz édesebb. • Örkény Színház: A filléres opera Brechtet lehet szeretni. Vagy nem. Én sem szeretem. Ha színházba megyek, engem attól ne akarjon elidegeníteni senki, legfőképp a szerző ne, ha kérhetem. De Brecht már csak ilyen. A songokat azért dobja be, hogy kizökkentsen a meg sem lévő hangulatból. Mácsai Pál és a rendező, Bagossy László azonban tud valamit. A színész úgy teszi ironikus idézőjelbe ezt a szándékot, a színpadon végig jelenlevő narrátorként olyan hamiskásan konferálja be a dalokat, hogy nem kizökkent, hanem éppen belelök a hangulatba, nem elidegenít, hanem bevisz az előadásba, ami ugyancsak nem dráma, mint az előző, hanem illusztráció, de a jó rendezésnek és színészeknek (Für Anikó, Hámori Gabriella, Végvári Tamás) hála, élvezhetővé válik. Brecht nem örülne persze. Én igen. • Katona József Színház: Médeia Euripidészt újrafordította Rakovszky Zsuzsa. Szóval el kéne dönteni, hogy amikor elővesszük ezeket a klasszikusokat vagy Shakespeare-t, és eredetiben, akkor azért tessziik-e, mert valami teljesen újat akarunk belőle faragni, vagy csak a nyelvet találjuk avíttnak. Mintha Alföldin és Eszenyin kívül nem lenne más, aki fenekestől felforgatja a - saját látásmódját talán? Utóbbi Tévedések vígjátéka-rendezése a Vígben az a fajta teljes mai újjáértelmezése a darabnak, amit elragadtatással nézünk, és csettintünk: na, erről van szó. A Médeia pedig iskolapéldája az Okos Katicának. Akarunk is valamit meg nem is, hoztam is valamit meg nem is. Új is vagyok, meg régi is. Stilizált kőoszlopok, durva murvaréteg a játéktér, benne orrabukó agg autó, fémsínen érkeznek a színre mai ruhás szereplők, antik (?) rongyokban vergődő klasszikusabb figurákhoz. Mindebből talán a korokon átívelő örök igazságokat kellene kihallanunk. De a gyerekgyilkos, boszszúálló Médeiát a mai szörnyűségek közepette is elavultnak érezzük, hál' istennek. Ót csak Fullajtár Andrea alakítása emeli „élvezhetővé". A mű végén leomló 18 darab kavicsoszlop az első öt sor nézőit kőporba borítja, a kőágyon két teljes órán át kínlódó színészek látványa szánalommal tölt el, az ebben a durva murvában vadul kaparó, ám előtte gondosan kesztyűt húzó Médeia viszont nevetségessé lesz. A kőkemény murva ellenére. Fullajtár Andrea és Máté Gábor a Katona József Színház színpadán