Budapest, 2005. (28. évfolyam)

8. szám augusztus - Kálmán Attila: A kiváló ivóvíz milliárdos hátteret igényel

B U D A P F. S T flfljfl AUGUSZTUS 6 ta a merényletet. Korábban az északi közműalagútba Horthy Miklós tiszteletére liftet is építettek, ám a kormányzó végül nem tette tiszteletét a megadott időpontban, a protokollesemény elmaradt. A felvonót így nem sokkal később elbontották, ma már csak a csigalépcsőn lehet lejutni. A Wein-féle természetes víztisztítási elképzeléseket a mai kor is igazolja, hiszen e módszerre a kitűnő természeti adottság kínál lehetőséget. Csakúgy, mint száztíz éve, az 1960-as, 1970-es években ismét szakmai vita folyt a módszerekről. A mesterséges tisztítás hátránya a nagy önköltségen kívül a vegyszerekből visszamaradó szag- és ízhatás. Mint Hajdú György emlékszik, a termelés növelése céljával az akkori vízügyi hatóság is azt a megoldást pártolta volna, ám végül a vízművek kezdettől vallott, Wein által is szorgalmazott filozófiája győzött. A hagyományos kútrendszernek köszönhető, hogy a budapesti ivóvíz ma a legjobb és még mindig az egyik legolcsóbb Magyarországon. Minősége Európa-szerte is az egyik legkiválóbb, kielégíti a vonatkozó hazai szabványokat és az Európai Unió előírásait is. Több mint tíz éve adták azt a korszerű laboratóriumot, ahol az évi tizenkét és fél ezer minta alapján mindennap ellenőrzik a víz minőségét, amit időről időre az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) is megtesz. Az általuk végzett, az egész ország területére kiterjedő vizsgálatok szerint a budapesti ivóvíz minősége a legjobb az országban. A főváros közüzemi vízellátására kialakított parti szűrésű kutak nemcsak abban különböznek a kiskertek fúrt kútjaitól, hogy az előzetes feltáró kutatásoknak köszönhetően sokkal nagyobb kapacitásúak, hanem abban is, hogy általában a Duna mellett vannak, ezért is nevezik őket parti szűrésűeknek. Az eljárásnak tulajdonképpen két módozata van: az egyik, hogy a kútból kiveszik a talajvizet, amelyet majd a Duna pótol. A másik, hogy a Dunából a kútig a víz a kavicsrétegben áramlik, és ez idő alatt megtisztul. A parti szűrésű kutakban ehhez a Duna mindenkori szintjénél alacsonyabb vízszintet kell tartani az áramlás előidézése végett. Magyarán, amennyi vizet kitermelnek a kútból, annyival leszáll a kútvízszint, majd megindul az utánpótlás a szint kiegyenlítődéséig. Folyamatos vízkitermelésben ez a folyamat állandó. A más-más elveken, de ma is működő cső-, csápos és törpe csápos kutak építése az 1940-es években kezdődött, utóbbiak első darabja 1962-ben, a Margit-szigeten. Ettől az évtől kezdve a kutak majdhogynem futószalagon készültek. Az első brigád végezte az aknasüllyesztést, majd átment a következő kúthelyre. A következők a csápozást végezték, majd a felépítmény elkészítése következett, ebbe építették be az elektromos berendezést, végül a gépeket a kútba helyezték. Havonta adtak át egy-egy kutat, volt olyan év, amikor tizenkettőt helyeztek üzembe. A leendő csepeli központi szennyvíztisztító kapcsán már említettük a déli vízbázist, melynek elődjét, a szigetszentmiklósi gépházat eredendően a kispesti Wekerle-telep ellátására építették. Bővítésként 1948-ban tizenegy nagy átmérőjű csápos kút is létesült. Nagy-Budapest 1950-es alapításakor a vízművek ebben az állapotban vette át a déli területen található létesítményeket. A gépház mindinkább szűkösnek bizonyult a növekvő igények kielégítésére, ezért 1994 és 1996 között új, korszerű épült. Mivel a Szentendrei-szigeten, azaz az északi vízbázison az 1970-es évek derekára a pócsmegyeri, a surányi, a tahi és a kisoroszi kútsorok megépítésével a sziget „megtelt", további törpe csápos kutak építése csak Csepel-szigeten vált lehetővé, annak ellenére, hogy ismert volt, az ott kitermelt víz minősége a fővárosi déli Duna-szakasz szennyvízterhelése miatt kifogásolható lesz. Ezért a csepeli, valamint a folyamatosan növekvő vízigény kielégítésére épült halászteleki és ráckevei kutakban tapasztalt jelentős vas- és mangánszennyezés eltávolítására az elmúlt évtizedben egy-egy vízkezelő művet építettek: Ráckevén és Csepelen. Jelentőségük nem kicsi, hiszen a déli vízbázisról származik a budapesti vízszükséglet mintegy harmada. A káposztásmegyeri telep ma is a fővárosi vízellátás egyik legfontosabb létesítménye. Kapacitását az egyre növekvő igények kielégítésére 1959— 60-ban új gépházzal bővítették, majd további beruházásokat is végrehajtottak 1963-65, végül 1970 és 1975 között. Ekkor épült meg a Szilas-pataktól északra, a csatornák közé, a IV. A gellérthegyi víztároló