Budapest, 2005. (28. évfolyam)

6. szám június - Saly Noémi: A nagy kertész nagy fája

17 JÚNIUS fflQ5

/fi BUDAPEST A nagy kertész nagy fája Szöveg: SALY NOÉMI fotá: SEBESTYÉN LÁSZLÓ • Arra, hogy a Várhegy déli lankáin valaha micsoda kert virult, „egyvalaki" emlékszik, méghozzá 210 év távlatában: az az óriási japánakác (Sophora japonica), amely a rondella Duna felé néző kanyarulatánál dacol az idővel. Ágait drótkötelek rögzítik egymáshoz, korhadt üregétől műanyag hab tartja távol a kártevőket, néhány év óta kerítés is óvja az emberi barbárság támadásai ellen. A város egyik legidősebb - ha nem a legidősebb -fáját tisztelhetjük benne. Nemcsak hatméteres kerülete és 22 méteres magassága érdemli meg a figyelmünket, hanem az ültetője is. Ugyanis pontosan tudjuk, ki volt az. Mária-Terézia kétemeletes barokk palotájának építése 1770-ben fejeződött be. Első lakója a rövid életű Sándor Lipót főherceg, akit 1790-ben választottak az ország nádorává. O hívta Budára a jeles ifjú kertépítőt, Bernhard Petrit, aki nálunk is meghonosította az angol stílusú tájkerteket, s a palota déli falai tövébe a telepítette azokat az egzotikus növényeket, amelyeknek utolsó hírmondója a mi fánk. Petri a német-francia határ közelében, Zweibrückenben született 1767-ben. Tizenhat éves, amikor - mint a pfalzi választófejedelmi uradalmak leendő jószágkormányzóját - Angliába küldik tanulmányútra. Csaknem négy évig ismerkedik a szentimentális kertépítészettel, majd kis ideig tanul Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában is. Hazatérve nyomban átalakítja a hercegi kertet új divatú tájkertté. A francia forradalom idején menekülnie kell szülőhelyéről. Ausztriába, majd Magyarországra jön, és - mint Gombos Zoltán megállapítja - körülbelül 1794-től 1797-ig itt dolgozik: a királyi palotakert után gróf Zichy Ferenc vedrődi, gróf Viczay Mihályné hédervári, az ördöglovas gróf Sándor Móric rárói kastélykertje, majd legnagyobb itteni munkája, a pesti Orczykert következik. 1796-ban elkészíti Magyarország fáinak első, Linné rendszerén alapuló jegyzékét, amelyet Lipcsében nyomtatásban is megjelentet. Nem sokkal ezután Dél-Morvaországba települ át, ahol újabb nagy munka várja: a Liechtenstein hercegek lednicei kastélyparkja, amelyet Josef van der Schottú közösen tervez. (A gyönyörű parkot már 1800-ban megnyitották a nagyközönség előtt, 1996 óta pedig a valnicei kastéllyal együtt a világörökség része.) Lednice után Adamsthal, Neuhäusel és Rossau bei Wien angolkertjeit tervezi, majd 1808-ban visszavonul saját birtokára, a Bécsújhely melletti Theresienfeldbe, ahol még negyvenöt esztendeig, nyolcvanhat éves korában bekövetkezett haláláig gazdálkodik, és bíbelődik kedves növényeivel. Budán egyetlenként megmaradt hagyatéka, a mi fánk többször is komoly veszedelembe került. Miután túlélte az 1849-es várostromot, egy későbbi királyi kertésznek lett szálka a szemében. Útban volt neki? Idegesítette a sok potyogó sárga virág vagy allergiás volt átható illatára? Ki tudja. Mindenesetre ki akarta vágatni a már akkor százesztendős japánakácot. De a fa megmenekült: állítólag maga Ferenc József tWtotta meg, hogy hozzányúljanak. Aztán 1945-ben potyogtak körülötte a bombák, omlottak koronájára a palota falai. Túlélte azt is. A budapestiek figyelmének középpontjába egyszer került - szégyenszemre akkor sem saját jogán. Róla kapta nevét a hatvanas évek végén a Nagyfa galeri. Történetüket mások már így vagy úgy megírták. Elmúltak innen ők is, ahogy elmúlt a királyi kertészet, üvegházaival és svájci lakjával, el az Ifipark, boldogult ifjúságunk nyaraival, s el a régi kutyák. Csak a nagy fa, Bernhard Petri fája él makacsul - és túl fog élni minket. Remélhetőleg. •