Budapest, 2004. (27. évfolyam)

2. szám április - Ráday Mihály: Ujjé, a ligetben

BUDAPKST mflflff Á P R I L I S 10 Ujjé, a Ligetben! Szöveg és fotó: RÁDAY MIHÁLY Az 1885-ös Országos Kiállítás, majd a Millennium városligeti nagy ünnepségeire számos nagyszerű épület készült el, s a ligeti „konjunktúra" folytatódott az első világháborúig is. Aztán az építmények zömét lebontották. Maradtak a legnagyobbak, az eleve hosszú életre szántak: a Palmeházként ismert kiállítási csarnok, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum, a Gundel, a Millenniumi emlékmű (ez éppen hetvenöt éve lett teljesen kész), valamint a lebontott, majd tartós anyagokból újjáépített Vajdahunyadvár, vagyis a Mezőgazdasági Múzeum otthona. Néhány épület új életet kezdett, miután szétszedték, és újra összerakták egy másik helyen. A horvát pavilon ma Zágráb központjában áll, a volt vadászati pavilon Tolnán tekinthető meg, egy tornyocskával az egyik svábhegyi kert sarkában találkozhatunk. Érdekes elnézegetni régi képeken, képeslapokon a szórakoztató negyedet, Osbudavár romantikus díszleteit is. Az ember közben dúdolja magában, hogy „Ujjé, a Ligetben nagyszerű..." De hová lett „a Wampetics, Weingruber és a Zserbó...", a legendás vendéglátóhelyek sora? Most talán az egyik megkerült! A Vidám Parkban a looping, vagyis a modern csővázas hullámvasút melletti „vendéglátó-ipari üzemegységet" felújítja az új bérlő. Még megvan a neoncsőből kanyarított „Büfé" felirat, a sárga műanyag hullámlemez előtető, a fröcskölt vakolat, de eddig is gyanús volt egy kis faragott motívum a fából készült tetőszerkezeten. Most kibontották a ház egyik homlokzatát, leszedték a mindent eltakaró farostlemezeket, s - csodák csodája! - feltárult mögötte két míves ablaksor, különleges oszlopokkal, ablakosztásokkal, az ablakszemekben mintás katedrálüveggel - ahol még megmaradt. Az emeleti ablakok mögött szeparék sorakoznak a galérián, amely a belső tér felé mintegy színházi páholysorként szolgálhatott: a mellvéd szép ívben öblösödik, helyet hagyva a nézők térdének. A tető szerkezetét festett, rongyos vászon álmennyezet takarja el. Roskadozik a kis színpad deszkázata, ott hever karfás, néhány fokos falépcsője. Egy hátsó traktusban egymásra rakva pihennek a százéves ajtók, megvan az egykori ablakok sora a zsanérokkal és korabeli veretekkel együtt. A hatalmas terem leválasztott másik fe-Talán megkerült? Csipkerózsika, született Weingruber? Amikor a tavaszi hóesésben megláttam a papundekli és furnérlemez kényszerzubbonyból kibontakozó ablaksort, homályos gyanakvás töltött el: ezt én valahonnan ismerem! És ezeket az öntöttvas oszlopokat is! Aztán otthon egy holdkóros biztonságával kiemeltem az archívumból egy színezett képeslapot, majd a Weingruber kávéház belsejét ábrázoló fényképet... A székesfővárosi pavilon a fővárosi mérnöki hivatal tervei szerint, Wellisch Sándor és Gyula kivitelezésében készült, százhúszezer forintos költséggel. Bálint Zoltán Az ezredéves kiállítás architektúrája című, 1897-ben kiadott könyvében ezt írja róla: „nagy igényű, állandó jelleggel épült, azonban nagyobb építészeti műbecs nélkül való". Gelléri Mór a kiállítás kalauzában tudatja: „az a hivatása, hogy a kiállítás után az artézi fürdőhöz való szálló legyen". A tóparton állt pavilonból sosem lett a Széchenyi fürdő szállodája: vendéglátóhelyként működött. Hogy pontosan mikor bontották le, egyelőre nem sikerült kideríteni, ehhez levéltári kutatásra lesz szükség. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Vidám Parkban Csipkerózsika-álmából felébredt épület vagy a székesfővárosi pavilon kupolás főépületeit összekötő két vendéglátóhely egyike, melyet az Angol Parkba költöztettek, vagy pedig önálló építményként, de ugyanazon tervek alapján készült. Akár így van, akár úgy: Ráday Mihály leletének várostörténeti értéke felbecsülhetetlen. Reménykedhetünk-e, hogy a Weingruber (vagy annak egy része) került elő? Nagyszüleink, szüleink még láthatták. „Külön költészete támadt ennek a ligeti kávéháznak: kabarédalok, költemények vették szárnyukra, karcolatokban találkozott az ember minduntalan a »Weingruber« nevével. A pesti élet egyik kifejező színfoltja lett" - meséli Magyar Elek a legendás nyári helyről. Kétezer-ötszáz vendéget tudtak egyszerre kiszolgálni jeges kávéval, málnaszörppel, sörrel, fagylalttal és mindenféle más üdítő finomsággal. Katona- és rendőrzenekar szórakoztatta a nagyérdeműt, s a gondos kávés üzletéhez még játszótér is tartozott, ahol felügyelő vigyázott a gyerekekre. Weingruber Ignác 1941 júliusában, hetvennyolc esztendősen hunyt el. Ligeti kávéházát haláláig, negyvennégy évig vezette, az utolsó években fiával, Lászlódal közösen. Aztán az 1944-es címtárban már síri csend... Micsoda hely lehetne itt megint! Hiszen megvan minden: a nagyterem, a színpad, a konyha, az emeleti szeparék, remek pince, jókora kerthelyiség. A hajdani híres mulatónegyed utolsó tanúja szépen, korhűen rendbe téve egyedülálló idegenforgalmi látványosság lehetne télen-nyáron. És jó kezekben az lenne, ami volt. Fogalom. SALY NOÉMI