Budapest, 2004. (27. évfolyam)
1. szám március - Sándor P. Tibor: A vevőcsalogatás művészete - Új könyv a fővárosi reklám történetéről
39 MÁRCI U S gflflflj R n o AI ' F. ST A vevőcsalogatás művészete SÁNDOR P. TIBOR Új könyv a fővárosi reklám történetéről • „Hogyan lesz a járókelőből vevő?" - a pesti hirdetővállalat propagandaszövegének írója 1933-ban még ilyen megejtő egyszerűséggel tette fel azt a kérdést, amit az időközben élenjáró iparággá nőtt reklámszakma ma már önálló diszciplínaként tárgyal. Elmúlt idők válaszait ismerhetjük meg erre a kérdésre a nemrégiben közreadott Reklámélet Pest-Budán és Budapesten, 1845-1945 című albumból. A kötettel az utóbbi időben örvendetesen bővülő Budapest-irodalom is gazdagodott. A XIX. század közepi városábrázolások még a szerény kezdeteket idézik Kartier Katalin és Csapó Katalin egy évszázadot átfogó válogatásában. A kor kereskedői beérték a hagyományos cégérekkel, a cirkalmas táblákkal és a portékával rogyásig megrakott kirakatokkal. A Váci utcai patika ismeretes Szent Kristóf-szobra alighanem kirívó feltűnést kelthetett „kolosszális méreteivel". A kicsit későbbi fényképeken azonban már szembeötlők az élesedő konkurenciaharc harsány megnyilvánulásai. A „hirdetési kiragasztási ipart" 1886-ig bárki űzhette, a plakátok elhelyezésének rendjét előírások nem korlátozták, eltávolításukról jóformán csak a szél meg az eső gondoskodott. Ez aztán meg is látszott a városképen, és hamar elhintette a kereskedelmi és a városszépészeti érdekek között ma is szépen virágzó konfliktus magvait. A Közmunkatanács 1878-ban hirdetőoszlopok felállításával, a város vezetése pedig - hosszas vajúdás után -1886-ban szabályrendelettel igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Plakátok ezután csak előírásszerű oszlopokra vagy táblákra kerülhettek, kihelyezésüket pedig hatósági joggá nyilvánították. A városatyák e jogot hamarosan bérbe adták Emmerling Vilmos Károly vállalkozónak, akinek cégjelzéses hirdetési eszközeit több fényképrészleten is felfedezhetjük. A város nem kötött valami jó üzletet: saját hirdetményeinek elhelyezéséért kereken kétszer annyit fizetett az Emmerlingcégnek, mint amennyit a koncesszió fejében beszedett tőle. A Bárczy-érában aztán más, jövedelmezőnek látszó tömegszolgáltatásokhoz hasonlóan a hirdetési ipart is „községesítették", vagyis városi kezelésbe vették. 1911-től az 1949-es államosításáig a Székesfővárosi Hirdető Vállalat lámpavasra szerelt, átvilágítható reklámpajzsai, megállóhelyi üvegoszlopai, messziről fénylő hirdetőtornyai közvetítették az üzleti világ üzeneteit. Pontos díjszabás szerint jelenhettek meg a feliratok a favédő rácsokon, padokon, telefonfülkéken, villamoskocsikon, kapaszkodókon. Idővel a zöld házikókban eltöltött percek is hasznosultak, a szemmagasságban felcsavarozott ezüstös plakátkeretek révén. Eközben persze a magáncégek sem tétlenkedtek. A kötetben számos látványos példa mutatja az „amerikai stílusú" reklámötletek elterjedését a húszas-harmincas években. A gigantikus likőrös üveget cipelő automobilok, a vetítőgéppel-hangszóróval cirkáló teherautók és villamosok, vagy a Frank-kávé betűit kilométeres nagyságú füstcsíkokkal égre puffogtató repülőgépek „Budapest világvárosi jellegét domborítják ki" - lelkesedett a kor publicistája. Nagy népszerűségnek örvendtek az egyre blikkfangosabb, villódzó, mozgó fényreklámok: minden újabb díszkivilágítást gyerekes örömmel üdvözölt a háború utáni levertségből éledő közönség. A reklám világa a technika vívmányai mellett a művészeteket is felsorakoztatta a maga oldalán. Különösen igaz ez a plakátokra és reklámnyomtatványokra. Az album bőséges válo-
