Budapest, 2004. (27. évfolyam)

1. szám március - Serfőző Melinda: Ónodi Eszter ajánlja

BUDAPEST ZQflflfl MÁRTIIT S 28 s Ónodi Eszter ajánlja Lejegyezte: SERFŐZŐ MELINDA Mivel télen rendszerint havi huszonöt estén dolgozom, csak a nyár közeledtével kezdek olyan lenni, mint egy „normális" ember, aki elgondolkodik azon, hogy mivel is töltse az estét. Nagyon szeretem például a dzsesszt, minden változatát, a klasszikusoktól egészen a dj-s feldolgozásokig. Nemrég fedeztem fel például Sarah Vaughan lemezeit. Éppen ezért sajnálom, hogy Budapesten olyan kevés dzsesszklub van. Egy-két helyet ismerek csupán, és azok is inkább vendéglők, ahol az evőeszközök zörgése elnyomja a zenét - valahogy nincs összhangban a dallam és a körítés. Buda pedig szinte teljesen kiesik a kulturális életből, nem nagyon találtam még olyan helyet, ahol a barátaimmal télen le tudnánk ülni, és jó zene mellett beszélgetni. Persze vannak szerencsés kezdeményezések. A Fészek Művészklubról mondják, hogy jó hely, és a Ráday utcában is kezd kialakulni valami, s szívesen ellátogatnék a Fonó francia-magyar dzsessztalálkozójára is, ha lenne időm. A popzene távol áll tőlem, Robbie Williams koncertjére valószínűleg akkor sem mentem volna el, ha ráérek. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott a Stomp fellépésén, de sajnos a március eleji nyolc időpont közül egyik sem találkozott a szabadidőmmel. Pedig szenzációsak, tetszik, ahogy bármit képesek dobként használni, és mindezt színpadias elemekkel vegyítve adják elő. Szeretem még a komolyzenét, a nagy klasszikusokat, mint Bach, és az operát, amit többnyire a Mezzo csatornán hallgatok, bár a színházi közvetítések nem szórakoztatnak. Úgy érzem, a fővárosi Operában kevés az újítás, a radikálisan modern irányzatok pedig szinte teljesen hiányoznak, valószínűleg azért, mert még nincs rá igény a nézők részéről. De azért, ha tehetem, megnézem majd a Don Giovannit, bár legközelebb csak áprilisban játszszák. Jó rendezőnek tartom Kovalik Balázst, Halász Pétert, az ő munkáikra is kíváncsi vagyok. Nagy szerelmem, s ezért annak nagyon örülök, hogy a város méreteihez képest sok itt a kőszínház. Többnyire az úgynevezett rétegelőadásokat keresem, nagy élményem volt nemrég a Zsótér Sándor rendezte Kaukázusi krétakör a Vígszínházban vagy Mohácsi Csak egy szög című előadása. Ugyanakkor úgy érzem, még kevés az alternatív színház, nemigen van lehetőség rá, hogy belekóstoljunk például az európai áramlatokba. Persze vannak ilyen törekvések, példa rá a MU színház. Nemrég láttam a Trafóban a Forced Entertainment előadását, amely szintén ilyen erényeket mutat. Jó ötletnek tartom a Merlin Színház Beugró sorozatát is, hiszen perceken belül EU-tagok leszünk, és nem nagyon tudunk semmit a környező országok kortárs művészeteiről. Több ilyen rendezvény kellett volna a csatlakozás előtt, de még most sem késő. Sajnos a képzőművészetben nem vagyok még igazán otthon, évente egykét tárlatot nézek meg, többnyire azokat, amelyeket jól „menedzselnek", és így hozzám is eljut a hírük. Tavaly például a MEO-ban néztem meg Serrano alkotásait, azokat kicsit blöffszagúnak éreztem. Viszont remélem, hogy a Schiele- és a Toulouse-Lautrec-kiállítás, amelyeket tavaly nyáron Bécsben láttam, egyszer eljön hozzánk is. Azt egyébként sajnálom, hogy nálunk nincs „múzeumnegyed", mint például Bécsben. Ahol minden megtalálható, ahol egy koncert után vagy színház előtt találok egy jó kis vendéglőt is. Az irodalom számomra kétszereplős, csak én és a könyv kellek hozzá, ezért nem nagyon járok például íróolvasó találkozókra, bár néha felolvasok az írók boltjában, ha felkérnek, és persze játszom kortárs darabokban. Jó kezdeményezésnek tartom a Versmetrót: így a költemény közvetlenül juthat el az olvasóhoz, és nemcsak az ismert, befutott poéták kapnak nyilvánosságot. Másik nagy szerelmem a film, általában a Művész moziba járok. A hang-és képminőség miatt szívesen mennék a plázákba, de nem állhatom, ha beszélgetnek, esznek, üdítős dobozokkal zörögnek mellettem. Pontosan tudom, mennyi munka van egy filmben, nekem a mozi a színházhoz hasonlóan szent. A filmszemlén láttam Jeles András József és testvérei című filmjét, csodálatos a képi világa! Nagyon várom, hogy a mozik is vetítsék, mert a hang nem volt megfelelő, ezért nem mindig értettem a narrációt. Még egy filmet említek: Fliegauf Benedek Dealerjét. A szervezés azonban csalódást okozott, kissé furcsállottam, hogy a vendégeket egy lakodalmas sörsátorban ültették le. Eszembe jutott erről: mennyire le vagyunk maradva, például Berlinhez képest, ahol most hatalmas építkezéseket láttam. Első hallásra talán úgy tűnhet, az építkezéseknek, a kerékpárutak számának, a közlekedési kultúrának nincs sok köze a kultúrához, pedig környezetünk, viselkedésünk azt is meghatározza, hogyan viszonyulunk a művészetekhez. Gyakran eszembe jut, milyen jó lehetett Párizs a múlt század elején: egymást érték a karakteres helyek, a kultúra élő alkotóinak megvoltak a törzshelyeik. Nálunk ez az élet, ezek a helyek még hiányoznak.