Budapest, 2004. (27. évfolyam)

1. szám március - Tosics Iván: Szabad-e válni, s ha igen, miért nem érdemes? - Budapest és a közép-magyarországi régió

BUDAP F. S T ZFLFLA/L M Á R C I 11 S tényező. Sokkal fontosabb nála a magyar közigazgatási rendszer reformja, illetve a régiók, az ország nemzetközi versenyképességének fokozása. Reform és/vagy támogatás Az 1990 körüli rendszerváltás nagy sikere, hogy az új politikai rendszer első évtizede során a kelet-közép-európai új demokráciákban kialakultak a független helyi önkormányzatok. Az új helyi önkormányzatok átlagos lakosságszáma azonban kicsi - Magyarországon háromezer, a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában kétezer alatti -, és az önkormányzatok ötven-nyolcvan százalékának a lakosságszáma az ezret sem éri el. Következésképpen az új helyi önkormányzatok túl kicsik lettek ahhoz, hogy a szolgáltatások egy részét el tudják látni, és ez erős akadálya lett a valódi decentralizációnak. A központi kormányzatok a helyi szint politikai függetlenségének biztosításán túlmenően nem is adták túl sok jelét annak, hogy valódi erőt akarnának átengedni a helyi szintnek. Ennek jele, hogy a helyi adók rendszere - ahol egyáltalán bevezettek ilyet — erősen korlátozott maradt, és a helyi önkormányzatok pénzügyileg továbbra is döntően a központi támogatásoktól függenek. További fontos következmény a középszintű (például a megyei) kormányzati szint legyengítése, egyenes következményeként annak, milyen nagy szerepet játszott ez a szint a szocialista rendszerben a felülről jövő politikai akarat végrehajtásában. A középszint státusának meghatározása kapcsán hosszú évek óta folynak a viták Magyarországon. Sok híve van a kormányzati középszint újragondolásának: a megyéknél nagyobb régiók kialakításának. A regionalizálási elképzelések mellett vannak hívei ugyanakkor a megyerendszer megtartásának is. A kormány által létrehozott IDEA munkacsoport összegezte a viták eredményeit, és 2003 tavaszán előterjesztette javaslatát a közigazgatás reformjára. Nyáron a kormány állást foglalt a regionalizálás mellett, célul tűzve az önkormányzó régiók kialakítását. Őszre azonban kiderült, hogy a kétharmados politikai egyetértés hiányában ilyen radikális átalakításra nincs lehetőség, csak a jelenlegi területfejlesztési régiók fokozatos átalakítása kerülhet szóba. (Feles törvényekkel legfeljebb delegálásos regionális rendszert lehet kialakítani, s ennek a sikere lehetne az előfeltétele, hogy később bele lehessen kezdeni a politikai regionalizálásba, azaz az önkormányzati régiók kialakításába.) Mindeközben tudjuk: ha az unió nem is ír elő kötelező intézményi és területi modelleket, az uniós országok tapasztalata egyértelműen az, hogy a strukturális alapok felhasználásában a leghatékonyabban azok a régiók működnek, amelyek erős és legitim vezetéssel rendelkeznek. Mert igaz ugyan, hogy a választott regionális vezetés nem előfeltétel, de hasznos eszköz ahhoz, hogy a régió együttműködhessen a partnereivel, hogy hatékonyan küzdhessen a forrásokért, hogy végrehajthassa a terveit. A tervezési-statisztikai régiók felruházása közigazgatási funkciókkal, majd felváltása önkormányzati régiókkal előbb-utóbb tehát Magyarországon is elkerülhetetlen, és minél hamarabb következnek be az említett lépések, annál nagyobb az esélye az előrehaladásnak az unitárius állam modernizációjában, a decentralizációban. Nemzetközi tapasztalatok mutatják azt is, hogy hiba a nagyvárosok körüli funkcionálisan együttműködő területet több közigazgatási egységre bontani. Ilyen esetben a kialakuló egységek egymással versenyeznek ahelyett, hogy egy régió részeiként egymás partnerei lennének és optimális együttműködésben más nagyvárosi régiókkal versenyeznének. A nagyvárosi térségek hatékonysága nagymértékben a területi tervezés, a közlekedés, a gazdaságfejlesztés, az adórendszer összehangolásán múlik. Az összehangolás nem feltétlenül igényel egy régióba tartozást, ugyanakkor világos, hogy a harmonizálás egy régión belül könnyebb, míg különálló régiók esetén speciális erőfeszítéseket, esetenként külön intézményeket is megkíván. Budapest esetében a funkcionálisan együttműködő terület természetesen nem a városhatárnál végződik, hanem kiterjed legalább a mai agglomerációs övezetre. Budapest csak a környezetével együtt, vele együttműködve lehet igazán versenyképes, ezért a regionális és közigazgatási elképzeléseknek minél inkább a szerves kapcsolódások kanalizálására kell törekedniük. Versenyképes nagyvárosok Az uniós országok fővárosai közül hét a körülöttük levő megyével alkot NUTS-2-es régiót, három az agglomerációjával, míg másik három önállóan (két tagországnak az egész területe egyetlen régió). A csatlakozó országok fővárosai közül három a környező területtel együtt, másik három önállóan alkot régiót. A számok puszta áttekintése is elárulja: egyáltalán nem állítható, hogy általános tendencia lenne a fővárosok régiós önállósága. Vannak persze ilyenek is. Bécs város szűk lehatárolása régióként (tartományként) például az 1920-as évek politikai döntése volt a 'vörös Bécs' ellen. Ennek (vagyis hogy Bécs városa önálló régió, amelyet Alsó-Ausztria régiója övez) ma komoly ártalmai vannak. így például gyenge az együttműködés Bécs és Alsó-Ausztria gazdaság-fejlesztési szervezetei között, az egészségügyben a jól felszerelt bécsi kórházak igénybevétele körül nagy viták zajlanak (a gyűrűrégió visszafejleszti speciális és drága kórházi szolgáltatásait, ugyanakkor térítést nem fizet, ha a betegek bécsi kórházat vesznek igénybe), közismertek a városhatárra kívülről rátelepült bevásárlóközpontok miatti problémák. Az együttműködés javítására Bécs és két szomszédos régió között speciális szervezetek kerültek kialakításra (például a Keleti Tervezési Szövetség), amelyeknek jótékony hatása csak tizenöt-húsz év múltán mutatkozhat meg, akkor is igen korlátozottan, leginkább talán a tömegközlekedésben. Prága is önálló régió: Közép-Bohémia régiója veszi körül. Utóbbi területben és lakosságban is nagyon nagy, nem lehetne Prágával összevonni, kisebb régiót viszont nem akartak kialakítani a cseh főváros körül. Az elmúlt évtizedben igen nagyok voltak az ellentétek a város