Budapest, 2004. (27. évfolyam)

1. szám március - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Spinoza Ház

BUDAPEST AM/] MÁRCIH S 6 Kávézók kalauza • (Egy sorozat elé.) A rovatcím nem a saját találmányom, Saly Noéminek tartozom érte köszönettel. Még 1999 tavaszán született, szellemes nyelvi összefoglalásaképp néhányunk már akkor időszerű elképzelésének: írjunk valami könnyed kötetet a város megmaradt és újonnan létesülő kávés helyeiről. Tervezni büntetlenül lehet: annak idején több nyelven egyszerre megjelentetve gondoltuk el a dolgot, ne csupán a honos, de mindama más nyelvű népek is forgathassák, akik a napot kávé nélkül csak aránytalan fáradsággal képesek reggeltől estig a hátukon cipelni. A járatlan szemlélő ilyesféle kalauznak gondolhatta Bodor Ferenc 1992-es, Pesti presszók című becses munkáját, amely azonban 1999-re szinte a bezárt vagy felismerhetetlenné alakított helyek bédekkerévé, a négy évtizedes szocialista presszókorszak búcsúintésévé vált. A kötetünk akkor különféle okokból nem születhetett meg; igaz, ha elkészül, ma már a javított és bővített kiadás költségeinek előteremtése okozna gondot. Mert éppen ebben a szokásosnál is gyorsabban múló fél évtizedben úgyszólván megbolydult a város, egyremásra nyíltak és nyílnak az új helyek, amelyek több-kevesebb alappal, de cafénak, kávézónak, kávéháznak nevezik magukat. Budapest ma a kávézási kultúra nyilvános intézményeinek terén is egy új konjunktúra, egy új Gründerzeit éveit éli. Az e helyek állapotát, közelmúltját és kilátásait, vagyis a saját közérzetünket figyelő kortárs publicisztikával azonban nem tanácsos tovább várni, ha nem szeretnénk, hogy életünkben harmadszor is a nyakunkra hágón az idő. Budapest kávéházi múltjának kutatójaként tudom, hogy az effajta közelképszerű kortársi szövegek olyan látószöget nyitnak, amelyet a hagyományos források nem képesek bevilágítani, legyenek más szempontokból mégoly fontosak is. Am amikor e sorozatot útnak indítom a harmadszor feltámadó Budapest hasábjain, mégsem a jövő idők történészének érdekei sarkallnak. Oly sok alku, zacc és keserűség után végre élni szeretnék a városomban. • Kávéház, színház, galéria, hirdeti magát mindig ízléses havi programlapjain a hely. Némelyiken csak: Spinozaház. A mindegyre bővülő vendégség nyelvében viszont egyszerűen Spinoza, a Spinoza. Mert már nem csak neve, híre is van. Az sem véletlen, hogy épp innen, a magyar-holland Sándor Anna 2003. június 9-én nyílt kávéházából indítom a sorozatot. Társaságunk, a Nagy Budapest Törzsasztal hosszas keresés után állapodott meg a középső traktusban: valami baj, hiányosság, zavaró körülmény mindenütt akadt, pedig számos más hellyel is próbálkoztunk. Azután óvatos, majd nyugalmas örömmel tapasztalhattuk, itt minden együtt van, amire szükségünk lehet, és semmi olyan nincsen, amivel ne tudnánk megbékülni. Jó a kávé, a pincérség szakértelemmel és a kölcsönös méltóság alapján közeledik a vendéghez, s nem mellesleg: igen hamar oda is ér. Az étlap nem áll sok tételből - igaz, tudható, hogy a közeljövőben bővül ám kielégíti az igényes ízlést, a növényevőkét is. Az árak középkategóriásnak mondhatók, a beszélgetőket nem zavarja túl hangos zene. (Legutóbb Szécsi Pálból a „messzi távol"-t is alig hallottam.) Az utcára nyíló első traktus a nemdohányzó rész, a pult állófogyasztásra nem használható - íme két, engem hátrányosan érintő sajátosság. Már kedvemre van, hogy a világosbarna pianínó nem díszlet, csütörtöki, pénteki és szombati napon este hattól tízig élő muzsika hallható, minden más időben pedig fizetési kedvezményt kap az a vendég, aki odaül, s játszik valami szépet. A mélyen benyúló, hármas osztatú tér hátsó traktusa a