Budapest, 2004. (27. évfolyam)

10. szám december - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Wallenberg

21 D E C E NI Ii E J5 2004/10 B U D A P E S T mesedett meghatározása szerint olyan embereknek való hely, akik egyedül szeretnének lenni, de ehhez társaságra van szükségük, úgy a Wallenberg kávézó és a hozzá hasonló méretű helyek vendégeinek lehetőségei ennél kissé szűkösebbek, ám egyben - látszatra paradox módon - tágabbak is. Ha nincs más vendég - ami itt, a Wallenbergben már alig fordul elő -, lehet ugyan egyedül üldögélni kevéske ideig, ám a kis tér nem teszi lehetővé a kávéházi törzsasztal kozmikus elszigetelődését. Mindenki hall és lát mindent és mindenkit. Családias légkör keletkezhet így - és a Wallenbergben keletkezett is -, amolyan szeretetteljes purparlé, amelyben lehetséges, de nem kötelező a részvétel. Lassanként általános ismeretség keletkezik, a jó szavak meglendítik a kedélyt, oldják a szorongást. Levelek találják meg - mint legutóbb úgy hetven éve - a címzettet, hírek jönnek-mennek, tárgyak, csomagok érkeznek és várnak gazdáikra, akik szintén megérkeznek. A környéken lakók és dolgozók mind nagyobb köre válik törzsvendéggé, s a hely a kávé házából a ház kávézójává (is) válik. Van törzsvendég, akinek már a festett portréja is ott függ a falon. (Az itt látható egyik felvételen kávézó hölgy egyébként nem más: a háború előtti nagy kávésok utolsó még élő hírmondójának, áSif|ff|l Rónay Egonnak a lánya. Személyén át így az újjászületésre váró Belvárosi kávéházra is gondolhatunk.) Ha volt és van értelme az 1989 óta zajló változásoknak, hát valami ilyesmi. Ugyan miképp léphetne a több évtizedes (el)hallgatás, a félrenézés, az ingerültség és a kíváncsiság elsorvadásának helyébe végre a beszélgetés, a kedvesség, a részvét és a részvétel, ha nem így, s ha nem itt? A Wallenberg gyógyít és életkedvet ad, legalább egy ilyen kávézót kívánok hát Budapest minden épülettömbjének. No és persze ilyen kávét. A Caffé Perté, ha szakavatott kezek főzik, mint itt, a Wallenbergben is, talán a legjobb a Budapesten ma elérhetők közt, az én ízlésem szerint még a Danesi fogható hozzá. A kávézó hölgyei minden egyéni kívánságot is teljesítenek, melyeknek más helyt mások számos alkalommal a puszta megértéséig sem jutnak el. (Igen gyakran képtelenek fölfogni például, hogy az eszpresszókávémhoz csak kevés, a szó szoros értelmében féldiónyi tejszínhabra van szükségem.) A hét munkanapjain reggel nyolctól este hétig tart nyitva a hely, ám szombaton is be lehet ugrani tíz és egy közt egy kávéra (a vasárnap szünnap). Angolul és olaszul is rendelhetünk; igaz, alkoholt nem. Remélhetjük csupán, hogy a részeg danajozástól és következményeitől rettegő lakókat meggyőzte az elmúlt félév, és tovább nem gördítenek akadályt elé, hogy a Wallenbergben a tonhalas, a mozarellás és a sonkás-sajtos szendvicsünk mellé esetenként egy üveg Carlsberget is ihassunk. A tonhalas szendvics egyébiránt az egyik vendégtől már „a világ legjobb csirkesalátás szendvicse" címet is kiérdemelte, amint azt a pulton látható, kemény lapra nyomtatott plakett is tanúsítja. Napilapok is olvashatók hagyományos módon, nádkeretben, s néhány színes magazin. A kávé ovális, a régi cukrászdás alakot formázó alpakkatálcán érkezik, s végre megint ama pohár vízzel. A kávézó a Pozsonyi út és a Raoul Wallenberg utca sarkán áll, épp abban a házban, amelyen az üldözött magyar zsidók tízezreinek életét megmentő fiatal svéd diplomata domborműve is látható. A tisztelet, amely a névadásban kifejeződik, többet ér minden hivatalos gesztusnál, javít a város és mindannyiunk civil közérzetén. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, kik, hol és mikor ölték meg Raon! Wallenberget. Ám a kávézóba betérve Budapest elmúlt évtizedeinek borzalmai és gyönyörűségei közt rá is emlékezhetünk, s a három kicsiny art deco asztal valamelyikénél vagy a pultnál ülve kávézás közben talán a mellünkre telepedik, mint valami nehéz madár, a gyógyító szomorúság. •