Budapest, 2004. (27. évfolyam)

9. szám november - N. Kósa Judit: Feltámadásra vár a Magdolna negyed

29 N O V E M B E R 2004/9 BUDA P E S T rális-szociális hely létrehozását" tervezi. Mindez - derült ki nemrégiben a Városházi esték sorozatán belül rendezett vitafórumon - egy merőben új gondolatmenet eredménye lenne. Mint Tosics Iván szociológus, a szociális városrehabilitáció koncepciójának és lehetséges gyakorlatának egyik kidolgozója elmondta, Európa-szerte viszonylag új fejlemény, hogy egy városrész megújításakor nem pusztán a házak és bennük a lakások tömegét kívánják rekonstruálni, hanem azokra is figyelemmel vannak, akik az otthonokat lakják. A szociális rehabilitációban az oktatási, szociális, képzési és kulturális elemek legalább olyan fontosak, mint a házak renoválása. A szakemberek itt el akarják kerülni a lakosság teljes kicserélődését. Ellenkezőleg, az ott élők nagyobb részének bekapcsolásával, ugyanakkor a stigmatizáltságot oldó fellazításával szeretnék elérni az életkörülmények és a fizikai környezet javulását. Felismerték viszont azt is, hogy az esélyhez juttatás csak következetes cselekvés és viszonylag hosszú folyamat eredménye lehet; csak ez állíthatja meg a terület további leértékelődését, indíthatja el a helyben lakókat a visszakapaszkodás útján, és csak ez segítheti elő az értékes épületállomány fokozatos megújulását. Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban? A Magdolna negyed esetében - emelte ki Molnár György, Józsefváros szociális tanácsnoka - egy olyan programot, amely segít kijuttatni a kátyúból egy olyan területet, amely saját magán már képtelen segíteni. A szociális rehabilitáció magában foglalná a fenntartható és élhető, a 21. század igényeinek megfelelő - tehát csatornázott, gázzal ellátott, WC-vel fölszerelt - lakásállomány fokozatos kialakítását, valamint a közterületek rehabilitációját. Fontos szerepet kapna az esélyteremtésben az oktatás és a helyi kulturális élet fejlesztése, a civil szféra izmosodásának elősegítése. Kiemelt jelentősége lenne ezen belül az Erdélyi utcai iskola vonzó intézménnyé tételének - a jó felszereltség, színes oktatási program lehetne ennek a záloga -, akárcsak egy közösségi ház létrehozásának a Mátyás tér 15. alatti egykori kesztyűgyár épületében. Elengedhetetlenül szükséges lenne ugyanakkor olyan programok megindítása, amelyek a helyi vállalkozásokat, a munkát keresőket segítik; ennek eszköze lenne többek között a kisvállalkozásokat gondozó inkubátorház fejlesztése, akárcsak a műemlék Zsibárus ház felújítása, kiskereskedelmi központtá alakítása. A kérdés csak az, hogy mindezt miből lehet véghez vinni. A budapesti városrehabilitációs keret 1997 óta létezik ugyan, és jelentős sikereket is elkönyvelhet - látványos például a IX. kerület megújulásában játszott szerepe -, de a kerületi döntéshozók általános véleménye szerint a pályázati rendszer a mai formájában nem alkalmas arra, hogy egy ilyen „ezer sebből vérző" negyed hosszú távú megújulásának alapja legyen. A pénz viszonylag sok ugyan, de a feladat nagyságához képest csepp a tengerben; arról nem is beszélve, hogy házak felújítására lehet elkölteni, de egyegy intézmény fenntartására például nem. A pályázati rendszer nagyon komoly feltételeket szab a résztvevőknek - például a lakásprivatizációból befolyt összeg felének befizetését, jelzálog bejegyzését -, és semmi sem garantálja, hogy egy sikeres pályázatnak öt vagy akár tizenöt éven át folytatása is lesz. Nem véletlen, hogy a szakemberek másban látják a megoldást: abban, ha a főváros és a vele társuló állam az akcióterületek mellé önálló pályázati alapokat is rendelne. •