Budapest, 2004. (27. évfolyam)

9. szám november - Csiki László: Tér lesz Pesten

BUDAPEST flffiflff NOVEMBER 26 Tér lesz Pesten CSÍKI LÁSZLÓ • A történet, amelyet mindjárt elmesélek, nem az enyém. Hanem a városé. A kis- és nagyszerűségének a története egyszerre. Különben köznapi. Eltartott néhány évig. Nekem is éppen annyi időbe tellett megértenem, mint amennyi idő alatt lejátszódott. Ettől vagyok a város lakója: szimultán történek vele. Gyakran kellett átkelnem egy útkereszteződésen. Toporogva vártam, amíg átengednek a gépkocsik, azt se tudva, hol. Gyalogátjárót nem festettek a tört aszfaltra. Rézsút szemben, jobbfelől, gyógyszertár két ajtója nyílt, egyszerre két utcára; balra egy több tulajdonost váltott saroküzlet, hol ruha-, hol rövidárubolt várta, hogy jövedelmezőbb kocsmává avassák. Mögöttem félig romos ház állt, még a régebbi gettóból. Most kemény zene áradt ki az ablakán, és némi kutyaszag. Szomszédságában egy tetőtlen történelmi épület megmaradt falai között tárolt gépkocsikra pergett a vakolat, jó pénzért, és mellette, a cukrászda elé kirakott asztaloknál zavartalanul falták a süteményt a többnyire fiatal vendégek, és idős lakók kerülgették őket. Vártam tehát egy nap a járdán, hogy átengedjenek a gépkocsik, és lehetőleg ne a lányom gázoljon el, mielőtt a vásárcsarnokig vagy a bankig eljutok. Felpillantottam közben az egyik sarki homlokzatra. Nem az utca nevét olvastam rajta, hanem egy régi politikusét, alatta pedig azt: tér. A régen lebontott csehó hűlt helyén feltorlódott törmelékig húszméternyi tér se látszott. Idő sem annyi, amenynyi alatt mifelénk felismernek és visszafogadnak az emlékezetbe egy efféle névadót. Gyakorlatiasabb kérdések is felmerültek. Mitől tér egy útkereszteződés? Azaz miféle városrendezés folyik itt? Miért ez a neve a nem létező közterületnek? Kinek a keresztszülői szeszélye folytán? Lehet, hogy egy magas polcra került utód örökíttette meg ősét az utcatáblán? Ennek leváltása után kicserélik-e azt, hogy másvalaki esetleg a felesége nevét írassa ki, ha elég hatalma került szerelmét nyíltan vallani? Sem a tér, sem a név nem aktuális, mondtam magamnak, az ismeretlenség peremén türelmetlenkedve, hogy átkelhessek a túloldalára. Nem is lehetett más dolgom, mint amolyan gyászmunkaként elfelejteni a sosem volt teret és egyszer volt, hol nem volt névadóját. Különben is, a „nincs tér" túl kicsi neki, a valódira pedig - ha volna — ő nem ácsingózna közismert szerénységében, az időben, térben egyaránt messzi száműzetéséből. Csakhogy én éppen ott álltam valóságban, nem annyira a bölcselet fellengős mezején, mint inkább kutyapiszokban. De azért egy kis történelemben is, vagy csak a nosztalgiájában. Nocsak - feddtem meg magamat -, ilyen haszontalan tűnődésekre késztet egy-egy útkereszteződés magamfajta városlakókat, akik üres szatyorral törekednek a piac felé. Puszta időpocsékolás. Mint a régi regények olvasása. Mint talán az újak írása is. Történtek aztán, évek alatt, odakint-odabent igazi események. Bezárt a kalapos, a vegyárubolt, és már csak turisták fényképezték elszármazott nagyapáik szülőházának düledező falait. A romló környékről akkor már én is a Várnegyedbe kísérgettem vendégeimet történelmet nézni, irigyen és boldogan, hogy másoknak tellett ilyen épületekre, vagy kivittem őket a zöldbe, a gyerekekhez, akiknek talán telni fog. Magyaráztam persze, hogy a budai ó falak közül másfél század múltán és mindig is ki kellene szabadítani az elmagyarosodott Stancsicsot, a friss gyepről pedig jó lenne eltakarítani a szemetet. Nem másért, csak hogy otthon érezzük magunkat. Közben annyi por szállt fel az előre, már-már hitelbe elkeresztelt útkereszteződésben, amennyi el is takarta. Dózeroltak. Újra eltakarították a hajléktalanok csehóját és ottfelejtett gönceiket a más romokkal, rongyokkal együtt. Nem volt jó szaguk sem az avas pincéknek, sem a munkagépeknek. Egyik munkalátogatásomkor - csak hogy a távolba került közelmúlt zsargonját is ide idézzem - azt láttam, üvegfalú épület emelkedik az útkereszteződésben. Mindjárt kész. Embermagasságú műanyag virágcserepekben eget verő műpálmákat lengetett a szél, és gyepet utánzó zöld szőnyeg terült a sáros murvára a bejáratig. Nyilván azon lépdel majd az épületavató előkelőség a félkész ház felé. A lelkiismeretet is bántó ízléstelenség azonban átmenetinek bizonyult, meg is szűnt okával, a sietséggel együtt, amellyel felállították a díszletet, és amely közben nem jutott módjuk többet megtanulni a kulturális mintákból, mint hogy utánozhatok. A díszlet nyilván holmi kültelki raktárban várja, hogy másik épület elé rakják megfelelési kényszerképzetektől álmatlan újabb befektetők. Következő látogatásomkor ugyanis már az épület előtt nyújtózó üres területet egyengették minimálbérre szegődött munkások. Eszerint igazi fű lesz ott, ha jövőre kinő - és főként meglesz a tér. Megkapja terét a névadó, aki előbb egy évszázaddal megelőzte a korát, majd két évvel a saját helyét. Ha nem éppen kiszorította azt magának. Mert talán mégis „kezdetben vala az Ige", vagyis másvalaki álma. Csak hinni kell benne. Majd fogunk. Remény szerint nem annyi idő múltán, amíg elbomlik a földben a műanyag, hanem már holnap. •