Budapest, 2004. (27. évfolyam)
8. szám október - Jolsvai András: Visszajáró VII.
35 O K T Ó BF. R 2 QQ4/8 BUDAPEST tézményekkel ellentétben a káháté ugyanis nem negyedévente, hanem havonta kapja meg a ráeső támogatást. A káháté hátrányai dacára - jelesül hogy az alkalmazott számos jogot elveszít - alkalmasabb a teátrum társasági formájának, szabadabb gazdálkodásra nyújt lehetőséget. A káhátosítás mellett érv volt az is, hogy saját bevételre is szert tehetnek az akkoriban tényleg szegény teátrumok, a jegybevétel mellett forrásuk lehet például, ha a színháztermet bérbe adják. Jóhiszeműen többen szponzoroktól reméltek egyéb bevételi forrást, ám a színházi mecenatúra egyelőre várat magára. Idevágó adótörvények híján a gazdasági élet szereplőinek részvétele elenyésző a kultúra finanszírozásában. Mindenekelőtt ideje lenne végiggondolni, mi az állami színházi feladat és mi az, amit a közönség, a piac ítéletére lehet bízni. i§ Visszajáró VII. JOLSVAI ANDRÁS • No menjünk akkor a Klauzál téri'e mostan! Nem teljesen szabályos ez így, hiszen ezeken a hasábokon olyan helyekre szoktam visszajárni, ahol valaha sokat fordultam elő, de már régen nem tettem: most meg, e sorok kedvéért, megint igen. Ámde a Klauzál téren én minden héten visszajáró lélek vagyok, jó huszonöt éve, mióta a Nagy András megmutatta nekem itt a dolgokat. Úgyhogy a mai séta inkább egy „ odajáró " rovatba illenék. De mégis, most, hogy tudtam, e speciális célból közelítem meg a teret, egészen másképpen viselkedtem, mint szoktam. Nemcsak megnéztem jobban az üzletek portálját, a feliratokat, a házakat, az embereket, hanem azon is vadul törtem a fejem, hogyan festett e tér negyedszázada, amikor először néztem meg jobban. Érdekes, hogy szinte kivétel nélkül, mindig a Csányi utca felől érkezem. (Látják, ezen se gondolkoztam még el soha, és ahogy nézem, már nem is fogok, miért hívják a Nagymező utca ezen szakaszát Csányi utcának, s pláne miért Klauzál utcának a folytatását.) így aztán bal kézre esik a tér, a Dob utca torkolatában, látványa azonban csak akkor tárul igazán elénk, ha már átkeltünk a túloldalra. A feladat nem túl egyszerű, a Dob utca ugyanis épp e sarkon törik derékba, gyalogos, autós, ha akarná, se látja egymást, ebből aztán szoktak mindenféle kalamajkák adódni: mi vegyük azt az esetet, hogy átértünk baj nélkül. Maga a tér, a négy utca határolta négyszög, ma játszó- és sétatér. Most kezdi lehámlani a legújabb - tán két év előtti -felújítás nyomait, pedig akkor derekasan meg lett építve minden, a sétarészre új padok kerültek a régi szerelmesek és hajléktalanok alá, új, masszívabb kerítést kapott a betonaljú pálya, ahol délutánonként vérre menő meccseket vív a helyi ifjúság, és a zöld villamos is régi fényében ragyogott volt. Mára megülte a por a teret megint, elkopott a festék, és visszatértek a térre az élet nagy vesztesei: kóbor lovagok, alkoholbarátok, egészen kispénzű nyugdíjasok. A nóta a Lövölde térről hirdeti, hogy ott mindig hideg van, de a nóta nem látta még a Klauzál teret: a nagyra nőtt, fáradt fák egyfelől s a háromemeletes házak sora négyfelől tesz róla, hogy soha ne jusson be ide a napfény. Az erre járók jól tudják ezt. Itt a kutyák kötött gyapjúpulóvert viselnek és a vándorok - évszakoktól függetlenül - vatelines télikabátot. Az embernek néha az az érzése, hogy a vándorok változnak, csak a télikabát örök. Am míg a tér maga örök árnyékban él, a négy utcafrontra azért - melyek a keresztségben persze a Klauzál tér nevet viselik - jut napfény elég. így aztán élet is van, mozgás, változás és meganny i történet. Ha ezek a falak mesélni tudnának! A huszadik századiak, bizony, nemigen lennének vidámak. Voltak idők, amikor halottak borították ezt a teret, negyvennégy szörnyűséges telén például, vagy ötvenhat őszén - utóbbiról egy viszony lag friss emléktábla is tudósít. (Egy másik, a túloldalon, pedig arról, hogy itt élt Brandl Jenő, a kiváló vízilabdázó, olimpiai bajnok: egyszer nyilván lesz emléktábla a mellette lévő házon is, ahol Kiss Gergely él manapság, az Athén óta kétszeres olimpiai bajnok. Két vízipólós olimpikon egy téren, nem rossz arány.) Emléktábla, azt hiszem, nincs több errefelé, hanem tábla, az van rengeteg: az egész Klauzál teret üzletek szegélyezik, felirat felirat hátán, portálok, hirdetések, tacepaók mindenhol: még a kapubejáratok is hemzsegnek a különféle vállalkozások névtábláitól. Ezek egyébként gyakran cserélődnek, hétről hétre mennek tönkre régiek (most épp a büszke Zazie étterem zárta be magát a Nagydiófa utcai oldalon), és alakulnak újak. Egyik kezemen meg tudom számlálni, hány cég tartott ki akár csak az utolsó tizenöt évben: szigorúan véve csak egy, a műhímző kátéesz (biztos nem kátéesz már, hanem káháté vagy káefté vagy ilyesmi), legalábbis ott még ugyanaz a tábla hirdeti, hogy vállalnak zászlókat, abroszokat, efféléket. Megmaradtak persze a kocsmák és italboltok is, felülreprezentálva, de közben nemegyszer tulajdonost, nevet és dizájnt is váltottak. Aztán még itt van a mosógépjavító központ, de az is formátumot váltott, bár az is lehet, hogy a hajdani vidéki nagyvállalat, KGST-monopólium cserélt gazdát és imázst, s attól a változás itt is - miközben odabent, a sötét műhely mélyén ugyanazok dolgoznak, ugyanazokkal a szerszámokkal, ugyanúgy. És persze ált még a Kádár, amelynek kedvéért én minden héten egyszer elzarándokolok ide. A Kádár egy igazi pesti kifőzde, szódával, kispörkölttelés kockás abroszokkal. Aligis van még egy ilyen a városban, nem csoda, hogy még a japán bédekkerekben is szerepel. De az szinte csoda, hogy bár a Kádár sem úszta meg a tulajváltásokat az évek során, itt tiszteletben tartják a hagyományt és a törzsvendégek rigolyáit. A törzsvendégekét, akiknek dedikált fotói beborítják a kifőzde falait, s akiket nagy izgalommal szoktak azonosítani a véletlenül betérő idegenek. Fejezzük be itt októberi sétánkat, mondjuk, kedden, amikor lebbencsleves és rakott káposzta a napi ajánlat, s ha szerencsénk van, kaphatunk egy kis, szombatról eltett aranygaluskát is, vaníliasodóval. M
