Budapest, 2004. (27. évfolyam)
8. szám október - B. Zs.: Gördülő kövek
BUDAPEST 2fl 04/ 8 OKTOBER 10 Gördülő kövek Az idős, rákospalotai asszony, aki szépen tudott varrni, szólt Makaynak, hogy lenne neki egy darabka zöld anyaga, ha szerez pirosat - fehérnek megteszi a lepedő is -, akkor tizenötödikére elkészülhet a zászló. Elkészült. Előző este el is indult vele a család. Csabit, az unokát felküldték, tegye fel a rúd tetejére, feszüljön a helyén már az ünnep hajnalán. Másnap reggelre elvitte a szél. Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál... • Valahogy így történt a XV. kerület honfoglalási - a család szerint az első köztársasági - emlékművének avatása. 1991-ben. Szűk családi körben. Makay bácsi, a vastag nyakú kálvinista, az osztrák-magyar királyi vasút zárfékkezelőjének fia - maga is ledolgozott jó néhány évtizedet a MÁV-nál - egyik nap a nyolcvanas évek végén úgy döntött, felveszi a harcot az elmúlással. Meg zavarta is a szemét a szemét. Rákospalotán, ahol a történet jelen időben játszódik, a vasúti töltés partjának azt a szakaszát nézte ki a környék népe az illegális szemétlerakó depójának, amelynek szomszédságában főhősünk háza állt. Amúgy, eltekintve a szaporodó szeméttől, vasutascsaládnak való hely ez: közvetlenül a sínpár mellett, ahová a dübörgő óriások kétpercenként befütyülnek, belezakatolnak az ember éjjelébe, nappalába. Amikor Makay bácsi megfogta az első fehér gyalogot, és megkezdte sakkjátszmáját az elmúlással, az országban éppen új korszak kezdődött. Megragadta hát az alkalmat, valamint (egyenként) a töltés zuglói oldalán felgyűlt, a terep rendezésére szánt hatalmas köveket, és elkezdte összehordani saját építésű emlékművének alapjait. Őrült munka volt - sokan gondolták akkor és azóta is így -, a két unoka is csak bámulta, ahogy a nagyfater napról napra, megfeszített izmokkal öszszegrundolja a teljesen érthetetlen építményt. Zuglóból Palotára először a kisebb kövek költöztek át - a vágány mellett, kérem, vigyázni! -, majd, mert, lám, sikerült, jöhettek a nagyobbak is. Izomerővel gurultak a több száz kilós sziklák. Amikor mind átért, és megvoltak a hivatalos engedélyek is, kezdődhetett az alkotómunka: az összefogott, talapzatnyi alap olyan, hogy ha költöztetni kellene a művet, egy az egyben meg lehet fogni, és arrébb vinni. Ki tudja? Betonágyban ül a Tátra, Mátra, Fátra, az egésznek csúcsán a kettős kereszt, mögötte a zászló rúdja, homlokán pedig azok a jelek, szavak és kódok; van ebből, amit mindenki ért, s van, ami senkinek semmit nem mond. Árpád és Makay bácsi neve, a honfoglalás dátuma, a MÁV fémből öntött emlékplakettje. Családi tulajdon. Kicsit jobbra az előbbi építménytől, elfoglalandó a szemét kínálkozó helyét, a nyugalomba vonult vasutas két hatalmas követ állított középre, köré csupa kisebbet. Az egyikben egyetlen szó a felirat: „Ember." A másikon az idézet: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál." Fontos mondat, írója érettségi tétel. Minden elkészült. Aztán jöttek a levelek: a kerület vezetői, a pártok elismerték az alkotást, ünnepelték szülőatyját. Volt, aki valahogy ilyenformán címezte sorait: „Tisztelt Művész Úr, Kedves Józsi Bácsi!" Az öreg lakatos meg egy méretes albumba ragasztotta mindet. Aztán amikor mat-
