Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - Varga Dóra: Tömegoktatás és hozzáadott érték

B U D A P F. S T flflflfl S / K 1' T E M B E K 4 hány diák jár egy osztályba, attól még ugyannyi szaktanárt kell alkalmazni. A rezsiköltség sem lesz kevesebb, az osztálytermeket ugyanúgy be kell fűteni és meg kell világítani. A szakszervezetek és az önkormányzati szövetségek régóta szorgalmazzák az oktatás finanszírozásának felülvizsgálatát, egyelőre azonban a különböző parlamenti és a tárcaközi bizottságok megalakulásán túl nem sok előrelépést látni az ügyben. A szakmai szervezetek az osztrák modellt hozzák föl mint az egyik követendő példát. Ott a béreket száz százalékban a központi költségvetés fedezi, a további költségek kigazdálkodása pedig az iskolafenntartók dolga. Mondhatnánk: végül is nálunk is így van ez, hiszen a központi költségvetési források a kiadások hetven százalékát fedezik, a pedagógusbérek pedig nagyjából enynyit tesznek ki egy iskola működtetésének költségeiből. Csakhogy Ausztriában tiszta a kép, ott nem lehet egymásra mutogatni, mint nálunk. Magyarországon az önkormányzatok az államot okolják, hogy nem ad elég pénzt, az állam pedig azt mondja, ott a pénz, miért nem osztjátok el ügyesebben? Van, aki úgy érvel: teljesen mindegy, hogy hogyan osztjuk el a pénzt, attól nem lesz több. Az oktatást nem a tényleges költségek alapján finanszírozzák ugyanis, hanem a meglévő forrásokat osztják el bizonyos kritériumok, jelen esetben a diákok létszáma alapján. Mindazonáltal igazságosabb volna a rendszer, ha például az osztályok számát is figyelembe vennék a támogatások kiszámolásánál, így az önkormányzatok nem kényszerülnének arra, hogy nagy létszámú csoportokba vonják össze a tanulókat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy kis létszámú csoportokkal jobb oktatási eredményeket lehet elérni, hiszen több idő jut egy-egy diákra. A valóságban azonban ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Az osztálylétszámok a rendszerváltás óta jelentősen csökkentek. Az ország általános iskoláiban tizennégy évvel ezelőtt több mint 22 gyerek járt egy osztályba, ma kereken 20. Budapesten mindig az országos átlag fölött voltak a csoportlétszámok: 1990-91-ben 24,3 gyerek jutott egy osztályra, ma 20,7. A gimnáziumokban egykét fővel, a szakközépiskolákban három-hat fővel, a szakiskolákban négygyei, Budapesten kilenccel(!) csökkent az osztályokba járó diákok száma. A csoportlétszámok csökkenése azonban nem járt együtt a tanulók teljesítményének növekedésével - mutattak rá a felmérések. Az úgynevezett PISA vizsgálat egyenesen sokkolta a magyar közoktatást, sokan meg is kérdőjelezték annak hitelességét. Az OECD országokban a 15 éves diákok olvasási-szövegértési, illetve matematikai képességeit vizsgálták. A magyar tanulók olvasás-szövegértés tekintetében átlagon aluli teljesítményt produkáltak, Magyarország a 22 tagország közül a 15. helyezést érte el. Igaz ugyan, hogy ez a vizsgálat nem a lexikális tudást mérte (amiben valóban jók vagyunk, persze csak addig, amíg iskolába járunk, utána a tanultak nagy részét elfelejtjük), hanem azt, hogy az iskolában megszerzett tudást hogyan alkalmazzák a diákok a mindennapokban. Hiszen a mondás is úgy szól: magadnak tanulsz! A Fővárosi Pedagógiai Intézet felmérése hasonlón siralmas képet festett a budapesti oktatásról. Megállapították: a budapesti általános iskolák 7. és 8. osztályában alacsony a tanítás színvonala, a tanulók nagy hiányosságokkal kerülnek be a középiskolákba. A szövegértelmezés a diákok felének gondot okoz, véleményüket nehezen