Budapest, 2004. (27. évfolyam)

6. szám augusztus - Őz Zsolt: Kőbányai börtön-rock

BUDAPEST FLMFLFFJ AUGUSZTUS 16 Kőbányai börtön-rock OZ ZSOLT Fotó: SEBESTYEN LÁSZLÓ • Azért a botcsinálta riporternek is lehet szerencséje. Pedig kétszer is lejutottam a 28-as villamossal, keresztülbóklászva a város inkább reménytelen, mint bizakodást gerjesztő helyszínein, míg valahogy a Venyige utcai börtönhöz, elnézést, büntetés-végrehajtási intézményhez nem értem, aztán - talán a kánikula miatt - egy darab embert sem találtam a kerítésen kívül, leszámítva egy roppant morózus őrt és egy talajgyakorlatokat végző alkeszt, akit azért - emlékezvén a régi szép, csúnya időkre - felsegítettem, megkérdeztem, hol lakik, majd a „Szigethalom" válasz hallatán nagyon sok szerencsét kívántam. Hogy a populáció vészes hiánya miért lényeges: több forrásból is azt az értesülést kaptam, hogy mostanában a nem igazán önszántukból bent tartózkodók rokonai, barátai és egyéb üzletfelei a falakon kívül gyülekeznek, inkább a morális megerősítés, mint információ-átadás és -gyűjtés céljából. Már kezdtem elkeskenyedni, mikor Csepel főterén, teljesen véletlenül, összetalálkoztam egykori, mérsékelten szimpatikus kidobó ismerősömmel - nevezzük őt az elévülés hiánya okán és az adatvédelmi törvénynek megfelelően B.-nek -, akit legalább tíz éve nem láttam, és akiről annyit tudtam szórványos és nagyon meg nem erősített információk alapján, hogy először egy játékterem irányítását vette át, majd némi szolid preszszió hatására (autófelgyújtás stb.) önszántából átadta azt egy helyi, a szürke-, de inkább a feketegazdaságban működő konzorciumnak, melynek vezetője később rejtélyes motorbaleset áldozata lett. Ezután B. rövid időre a bérgyilkosszakmában helyezkedett el, tevékenyen részt véve például S. „vállalkozó" likvidálásában, majd többszöri költözés és mobilszámváltás árán valahogy sikerült kikecmeregnie a kedélyes csapatból. Tehát B. viharos örömmel üdvözöl, majd betuszkol egy vendéglátó-ipari helyiségbe, többször elhűl az alkoholmentes sör látványán, néhányszor hátba vereget. Hiába, az ember, ha már utcai tudósítónak avanzsált, már csak az előzmények miatt sem mindig atomfizikusokkal és bölcsészprofeszszorokkal kénytelen társalogni. Kérdi aztán, hova készülök, mondom neki, elégedetten felbömböl (kábé 130 kiló, tetkóhegyek), hát pont most megyünk oda mi is, gyere velünk. Mint kiderül, L. nevezetű közös ismerősünkhöz indulnak, aki visszaesőként kapott hét évet, miután benarkózva egy csövesről viccből levette az óráját, csakhogy az ügyész ezt rablásként értékelte. Az autóban ott van L. felesége, aki folyamatosan siránkozik, hogy hogy lehetett L. ennyire hülye, vigasztalásképpen előkerül a Gest becenevű pultos története, aki szintén rablásért kapott hat év öt hónapot, bár saját elmondása szerint csak az öccse nyakából letépett Fradi-sálat kobozta vissza egy UTE-FTC meccs után, különböző helyeken kibekkelte, hogy ne kelljen bevonulnia, majd az elévülés kezdete előtt két nappal egy pilisi házibuli közben lesétált a vegyesboltba utánpótlásért, egyenesen az ott unatkozó rendőrök karjaiba. Közben csendesen örvendezek, hogy mégsem lettem bűnöző, aztán megérkezünk az objektumhoz. Mit lehet írni egy magyar börtönről? Ronda, vigasztalan épülettömbök, szürke emeletek, rácsok, szögesdrótok, nihil, kiszolgáltatottság, körülöttünk Kőbánya legkevésbé sem frekventált része, viszont süt a nap. Mintegy tíz-húsz főnyi szabadcsapat álldogál kedélyesen azon a részen, ahonnan leginkább belátni az ablakok felé, ha ablakoknak lehet nevezni ezeket az állatoknak is kicsi, emberi létezéshez méltatlan likakat, távolabb is vannak kósza csoportok, függően attól, hogy melyik épületben is kuksol az imádott vagy nem annyira imádott. Egész kedélyes dzsemborihangulat lenne, csak a „kérek a gyereknek egy vattacukrot, az asszonynak egy kólát, nekem egy korsó sört" jellegű mondatok helyett a „köcsög, b...i, rendőrök"-szerű mondatok dominálnak. Előkerül egy ránézésre kétezer forintot érő szerkezet, zeneszó harsan, Lakodalmas Lajos portfoliójának egy örökbecsű darabja zúg bele a kőbányai délutánba, B. közben mindenáron itatni akar, de aztán megelégszik azzal, hogy L. még mindig pityergő nejével elfogyaszt némi szíverősítőt, aki egyre lelkesebben integet, sőt egyszer fel is rikolt, hogy ott van L., mi nézzük, de egy vigasztalan vasrácson kívül nem látunk semmit, mindenesetre bólogatunk, hogy igen, tényleg, ott van. L.-né lassan meg is nyugszik, mondja, hogy mindennap küld csomagot meg levelet, és ő megvárja L.-t, mert szereti, és a négy gyereknek mégis csak L. az apja, és különben is összetörnék mindenét, ha mással cicázna, mert a romáknál az nem szokás. Indulnánk is haza, ám ekkor B. ismét felbődül, ma már másodszor. Ujabb közös ismerős, remélhetőleg ma már az utolsó. Kutya az, akire először rá sem ismerek, hát volt a figura vagy ötven kiló, mikor - hála istennek - utoljára láttam, ő is valami excellatársához jött integetni, B.-vel egymás nyakába borulnak, a minimum egymázsás Dupla Kutya megszorongat engem is rendesen, „Mi van, művész úr, megy még a firkálás?" kérdi, biztosítom, hogy valamennyire igen, majd elrángatnak a közeli büfébe, ahol a súlyos sittes történetek közepette azért valahogy kivilágosodik, hogy Kutya Ukrajnából csempészett hasadóanyagokat, nyolc szállítmányt be is hozott, és még talán ma is menne a biznisz, ha valami tetű be nem köpi őket, Kutya beszámolója szerint a spion kilétére fény derült, és ma nem igazán eszik pépeset se, de sakkozni, sőt pisilni sem tud egyedül. Óvatosan elbúcsúzkodom, hogy nekem még dolgom van a városban,