Budapest, 2004. (27. évfolyam)
5. szám július - Szabó T. Anna: Utolsó futam
15 J Ú L I IT S 2 Q04/5 H II n A P F. S T „Várj meg, mindjárt megyek!" - kiáltott megint a nő, s újra a vendégeihez fordult: - Szóval, mondjatok egy viccet - jobb kezének mutatóujjával tréfásan fenyegetett: - De szőke nős nem lehet! - Nem is tudom... - gondolkodott a fiú. - Ahhoz mit szóltok, hogy két ember autózik, azt kérdezi az egyik: „Te, beértünk már Budapestre?". Mire a másik: „Szerintem igen, egyre gyakrabban ütsz el gyalogost." „Én? Azt hittem, te vezetsz..." A nő fölkacagott, a lány elmosolyodott. A kétszárnyú ajtóban fölbukkant egy szőke kislány. Lassan, óvatosan lépdelt, a kezében elektromos teafőzőhöz való átlátszó iivegkannát tartott. Alig ért be a nappaliba, a kanna kicsúszott a kezéből, és ezer apró darabra tört a parkettán. - Nem megmondtam, hogy várjál? — a szőke nő lendületből jobbról-balról pofon vágta a kislányt. - Szóltam, hogy mindjárt megyek! Nem szóltam? Most azonnal hozol seprűt meg felmosórongyot - a nyomaték kedvéért lekevert még egyet. A kislány hüppögve kimenekült a nappaliból. A lány a kanapén megszorította a fiú kezét. - Te milyen viccet tudsz? - fordult feléje a nő szélesen mosolyogva, közben a hajába túrt. Hosszú, szőke hajszálak potyogtak a műbőr huzatra. - Most hirtelen nem jut eszembe egy sem - mondta a lány. - De gondolkodom rajta. - Gondolkodj - bólogatott a nő. - Nevetni szeretnénk. Ha nevetünk, akkor nem leszünk feszültek. Ki akar feszült lenni? Senki - megint fölkacagott. A kislány kisseprűvel és lapáttal jött vissza, lekuporodott a gyümölcsteatócsába, az üvegcserepek közé, sepregetni kezdett. Az anyja rászólt, hogy ne feledkezzen meg a felmosásról sem. „Ne most! - mordult rá a kislányra, amikor az fölállt és indult volna kifelé. - Flőbb söprögess össze rendesen". A fiútól és a lánytól pedig azt kérdezte: „Máris mentek?" - Megyünk - bólogatott a fiú a kanapé előtt állva. -Moziba készülünk. A hosszú szőke hajú nő az állóórára nézett: - Mindjárt itt a volt férjem, elviszi a gyereket. Legalább kicsit pihenhetek. Rám fér - rövidet, kurtát nevetett. — Köszönöm, hogy följöttetek. Anyádat puszilom - mondta a fiúnak -, üzenem, hogy ne aggódjon, semmi baj. Már jól vagyok. A fiú a félig eldugott orvosságos dobozokat nézte a szocreál szekrény polcán, a könyvek tetején, azon gondolkozott, melyik lehet üres, és melyik nem. Mielőtt kiléptek az ajtón, a szőke nő a fiú kezébe nyomta a papírt, és fölszólította őket, hogy fénymásolják le minél több példányban, és terjesszék el mindenfelé. „Föltámasztjuk a pesti viccet" - tette hozzá, s cinkosán kacsintott. A fiú és a lány lemente az utcára. A lány a kapualjban hirtelen nevetni kezdett. „Mit nevetsz?" - nézett rá csodálkozva a fiú. - Nem tudom - ingatta fejét a barátnője -, de most olyan jó... jólesik nevetni egy kicsit. A fiú a zsebébe gyűrte a szőke nőtől kapott papírt, kézen fogta a barátnőjét. Elindultak. A Duna felől enyhe tavaszi szellő lengedezett. • Utolsó futam SZABÓ T. ANNA Lakatos Marinak Tömött hársfalomb, kavicsok, villogó üvegtörmelék. A fű közt gyűrött pipacsok, málladozó papírszemét. Forgalom dübög, út remeg, vadul vágtázik egy motor, mögöttük sínek fénylenek, két kopott vagon rostokol. A hangszórót rozsda eszi a ledőlt kerítés mögött, a lépcsőt lengő fű lepi, a romlás már kiütközött. Megfülledt májusi meleg, az ultramarin zeniten fényes böglyök keringenek: Héliosz fogata pihen. Egérárpa, vadzab suhog, hersegeti a könnyű szél, kis, kormos portölcsér forog a korlát szegleteinél, járnak mögötte ideges, nyúlánk-szép ügetőlovak, sörényük, farkuk lengedez, míg hányják-vetik magukat, körbejárnak a zárt karám hosszában, figyelve, ahogy a mord hajtó káromkodik, s a sárga szurkiba befog. A pálya vár, a búcsúkör. Túloldalt, ott a fák alatt a Kerepesi temető lórajongói alszanak, a holtak már minden pata külön ritmusát ismerik, a friss lótrágya illata leszivárog a csontokig, de nem lesz több ilyen tavasz, költözik hely, tét, befutó, a hársak rábólintanak, jön láncfűrész és markoló, a kormos portölcsér forog, felröpíti a lovakat, a hangszóró szól: indítás, starthoz, az utolsó tavasz, megrándul nyugtalan fejük, kapálnak hosszú lábaik, sörények, sziigyek és paták, a levegőben mindenik, itt soha többé, lógané és pipacsszirmok hullanak, starthoz, el innen, tét a hely, itt csak a befutó marad, a motorok, a mozdonyok, a patkószegek föld alatt, a tiszta, új nagyáruház, a benzinszag, a hullaszag.
