Budapest, 2004. (27. évfolyam)

3. szám május - Föld S. Péter: Ez vicc! A tömeg lemegy a térre

35 M Á I IT S BUDAPEST sokat remélhetünk. Az eddig hiányzó anyagi segítségre egyébként úgy tűnik, egyre nagyobb az esély: Európa sokat vitatott új alkotmányában ugyanis a sport már nem a kultúra részeként, hanem külön, azaz kiemelt területként szerepelne. A versenyek rendezői készülnek az unióra. Elismerik: fejlődni mindig lehet és kell, de azért nem felejtik el megjegyezni, hogy habár Berlin, Stockholm és Párizs előttünk van még, Prágát, Varsót régen leköröztük. Kocsis Árpád, a fővárosi futóversenyek nyolcvan százalékát rendező, másfél évtizede működő Budapest Sportiroda vezetője állítja, semmi okunk sincs a szégyenkezésre. Azt persze Kocsis Árpád is látja, tapasztalja, hogy Budapestnek mint az utcai futók városának még jó néhány évig bizonyítania kell az igazi sikerhez. Még ma is sok tájékozatlan külföldi érdeklődik egy-egy nagyobb, nemzetközi futam előtt: lesznek-e orvosok készenlétben? Mozognak-e autók a verseny útvonalán? Innivalót adnak-e a futóknak? Kocsis Árpád ilyenkor mindig elmosolyodik, s derűsen válaszolja: több az orvos Budapesten az események helyszínein, mint a New York-i maratonon, távolabb lesznek az autók, nagyobb biztonságban lesznek a futók, mint Londonban, és nem öt kilométerenként adnak frissítőt, mint Párizsban, hanem négyezer méterenként. A sportiroda vezetője azt mondja: az a legjobb ezekben a beszélgetésekben, hogy még lódítani sem kell. A budapesti nagy versenyeket több mint ezer tapasztalt szervező segíti. A kerületi és a fővárosi önkormányzatok rutinosak már, a rendőrök, orvosok is tudják a dolgukat, európai színvonalúak a viadalok. Kocsis Árpád optimizmusa kikezdhetetlen a jövőt illetően is. Nem csoda: évről-évre többen neveznek a versenyekre, egyre nagyobb a nemzetközi futamok visszhangja, mind több a külföldi vendég. Talán már csak néhány év, és valóra válik a futó remény. Hogy tudniillik a New York-i rendező magyarázza majd a bizalmatlan érdeklődőnek: el kell hinnie, de jobb lesz a versenyünk, mint a budapesti... • A tömeg lemegy a térre FÖLD S. PÉTER • Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem, mondhatnánk a költővel. De nem mondjuk, mert nem lenne igaz. Nemcsak e kettő kell, hanem valami más is. Valami más is, ráadásul egyre jobban. De nem lehet. Most nem. Az ajtón rács, a rácson lakat, a papíron felirat. A Klauzál téren vagyunk, nem messze a csarnoktól, szemben a legendás Kádár étterem, amelynek persze az égvilágon soha semmi köze nem volt a nagy sakkmesterhez. Küzdünk az ingerrel, olvassuk a betűket. Valaki - néni, bácsi? -, aki rendes időkben itt szokott ülni, i most máshol van. Aki akar valamit, az ne itt, és ne most akarjon. Tudjuk, nagy akarásnak nyögés vége. Tér, tömeg és idő talán még soha nem lelt egymásra ilyen összhangban. Nagy dolog ez. Mint a viccben, amikor a tanár arról kérdezi az osztályt, milyen összefüggést tudnának kimutatni a tér és az idő között? Rövid hallgatás után Pistike jelentkezik: ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre. Itt most nincsenek tömegek, az idő is idétlen, nem működik a gravitáció, a szabadesés házon kívül, a kettes számrendszer bizonytalan ideig szünetel. Semmi nem az, aminek látszik. A reterát, ha zárva van, csupán egy kis házikó. Valaki, akinek itt kellene ülnie, most máshol van. Valaki, akit nem ismerünk, pedig ismerhetnénk. Ha nem csupán alkalmi idetévedők lennénk. Hanem, tegyük fel, törzsvendégek. Akinek külön mosoly, a szokottnál is figyelmesebb kiszolgálás, vastagabb papír jár. Akinek, titokban szinte cinkosra véve a figurát, odasúgja a vécés: ha rám hallgat, a szélső fülkét használja! Persze, hogy ráhallgatunk. O itt minden titkok tudója. Lehet, most üdül valahol. Ha, tegyük fel, idegen országok városaiba veti el a jó sors, a kéthetes szabadságát akár szakmai útnak is felfoghatjuk. Vizsla szemmel nézi az ottani kollégákat, igyekszik tőlük ellesni a szakma fortélyait, a kicsiny, ám fontos trükköket: azt, hogy ők, ott hogyan oldják meg azt, amivel ő, itt már évek óta reménytelenül birkózik. Az olaszok, így tartja a szakma, vécében tíz évvel előttünk járnak. Valaki, akit nem ismerünk, szabadságon van, Ezt a hárombetűs mondatot mutatja maga helyett. Szép, örök szöveggé sorakoznak a betűk. Fehér papíron, az új módihoz illő számítógépes megoldással. Valaki kiprintelte: talán az unokáját kérte meg, talán egy haver segített (nehogy má' kézzel!). Állítólag Vespasianusnak, a római uralkodónak jutott először eszébe, hogy az utcai illemhelyeket is meg lehetne adóztatni. A felháborodott, finnyás városlakóknak pedig, egy máig gyakran idézett mondattal érvelt. Ezt mondta: a pénznek nincs szaga. Esterházy írta valahol: közép-európaiak vagyunk, idegrendszerünk elhasznált, vécépapírunk kemény. Az illemhely zárva. •