Budapest, 2004. (27. évfolyam)
0. szám január - Szendrei Lőrinc: Nyárvégi séta a fuldokló Duna partján
FTFLMFL RI'DAPES T keim is a Dunáról. Gyermekkoromban nagyapám mindig a folyó partján sétált velem haza, amikor kijöttünk a Gellértből. Partot váltva ballagtunk végig a pesti és budai oldalon, mire eljutottunk a Margit-hídig. Most - mert Budán vagyok - maradok is itt. Az első kétszáz méter után elfogy a járható rakpart. Mintha kötélen egyensúlyoznék, keresem a mezsgyét az erősen lejtő, már-már meredek kőmeder és az élén végigfutó szalagkorlát között. Ez a vékony penge választ el a könyöknyi távolságban mellettem elrobogó autóktól. A szalagkorlát töredezett, szakadozott, több helyen behorpadt, lóg a semmibe. Mire a Szabadság-hídhoz érek, tizennyolc sérülést számolok össze rajta. Vajon hol fog szétesni, ha a közelgő, csúszós, őszi, esős, jeges napokon egy autós véletlenül nekiütközik? A híd lábánál akkora szemétkupac gyűlt össze, hogy egy égetőműnek is gondot okozna. A Dunát senki sem söpri? Ahogy megpillantom a mederbe ömlő szennyvizet, biztosan tudom már, ez a kérdés költői. Először a bűzre leszek figyelmes, és - szó szerint az orrom után fordulva - döbbenek meg a látványtól. A büdös moslék palackozott ásványvíz ahhoz képest, ami kiömlik a nyíláson. Kényelmetlenül kuporognak a pecások a köveken, partra vetett fatörzseken. Ahogy belelógatják a zsineget a vízbe, olyan, mintha a tejeskávét zavarnák föl. Keresem a, szákot, mindössze két horgász A Dunát senki sem söpri?
