Budapest, 2004. (27. évfolyam)

2. szám április - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Centrál

BUDAPEST fflflflff ÁPBI1.IS 16 Kávézók kalauza Centrál ZEKE GYULA • Miközben szerkesztőtársaimmal és az olvasóval együtt bízom a harmadik BUDAPEST megnyugtatóan hosszú életében, a város kávés támaszpontjait bemutató írásaimmal mégsem tekintek egy esztendőnél előbbre. Nem lenne tanácsos így tennem, hiszen a szemem előtt továbbra is az a múlt alkalommal említett, a legfontosabb ötven-hatvan helyet bemutató kötet lebeg, amely egyre jobban hiányzik a polcról és a mély zakózsebekből. S ha e hasábokon úszhatnék is komótosan négy-öt évet az idő foltos vizén, egy ilyesfajta kalauz értelme mégiscsak a jelenvalóság. Márpedig a változások üteme túl gyors, túlságosan és örömtelién lüktető ahhoz, hogy mozgási energiájuknak ellenállva akár két év is jelenné kapaszkodhatna össze. E cél- és kényszerű megszorítások közt többletterhek hárulnak az egyes helyeket bemutató szövegekre, nem csupán önmagukat kell képviselniük, de azt az alcsoportot is, amelynek a kávézási kultúra mára oly tarkává fejlődött intézményrendszerén belül az élen állnak, pontosabban amelynek a szerző megítélése szerint jelenleg a legfigyelemreméltóbb képviselői. Az utóbbi évek újabb alapítási hullámának fejleményeit kevéssé követők előtt is világos: a fél százados tetszhalálából a harmadik évezred küszöbére ismét kávéházzá ébredő Centrál a megmaradt, illetve az újból megnyitott régi nagykávéházak hírmondója. Sajnos nem nehéz fölsorolni a többit: vendégként az Astoria és a Múzeum használható ma közülük - drága és a budapestiek által kevéssé látogatott hotelkávéház amaz, magas árfekvésű elit étterem emez. Ott van azután, illetve mind előttük a New York, amely (Közép-)Európa egyik „legszebb és legirodalmibb" kávéházaként a szocialista évtizedek állóvize és mélyrepülései ellenére és alatt is furcsa mód megőrizte hírét és tekintélyét a külföld szemében. Sokan várjuk türelmetlenül, hogy új olasz tulajdonosa, aki a palotát európai szállodalánca egyik tagjává építi, mikor nyitja meg ismét, és milyen látvány tárul majd elénk a szélfogón belépve... A Centrál újranyitása óta bő négy év telt el, elegendő idő, hogy néhány akkori - érthetően eufórikus - várakozásunkat szembesítsük a megvalósult állapotokkal. Azt vártuk először is a Centráltól, hogy a nyitása nyitánnyá szélesül, és Somody Imre mellett más olyan beruházó is akad, aki egykori nagykávéházaink valamelyikének viszszavételére és felújítására adja a fejét. Kijelenthetjük, nem így történt. A fejlődés más irányt vett, a kávésipar - milyen furcsa nem történeti összefüggésben leírni ezt a szót - jobbára fiatal vállalkozóinak ereje egy-egy kivételtől eltekintve e pillanatban láthatólag csak a kisebb méretű terek beindítására elegendő. Az új konjunktúra jellemző intézménye nem a hagyományos nagykávéház, sokkal inkább a kávézó lett, még ha e helyek gyakran cafénak, kávéháznak nevezik is magukat. A remény él, ám egyelőre a Hadik, az Abbázia vagy a Simplon helyett maradt a cipőbolt, a bank és az etetőüzem, és az írók Boltjának sem kell más hely után néznie. Mások azt várták a Centráltól, hogy tovább épül benne és általa a magas kultúra, s azon belül is mindenekelőtt az irodalom és a kávéház „természetes" kapcsolatának hagyománya. Kijelenthetjük, nem így történt. Ha felbukkant is az eltelt kétszáztizenöt hét során egy új Kiss József, nem akart lapot alapítani, a Nyugat újraindítási kísérlete - amely tudomásom szerint egyébként nem jutott el gondolatban sem a Centrálig vagy a New Yorkig -elég korán kudarcba fulladt ahhoz, hogy komolyabb ellenállást váltson ki az időt tisztelők sorából, a ma tudósai nem óhajtanak szót váltani egymással kávéházi márványasztal mellett, és az égen ismét a régi hold ragyog. Szórványos és egyéni szellemi munkálkodás persze folyik, jellemző módon sok esetben hordozható számítógép használatával, és újságot is többen olvasnak, mint ahányan el óhajtják lopni példányait, a galérián könyvbemutatók és előadói estek is esnek, s mindez örvendetes, ám a fönti frigynek komoly okokból mindörökre vége. Azt is vártuk a Centráltól, hogy jól öltöztetett pincérei, erős kávéi és a konyha megbízható ízei visszatelepítenek ide valami egyszer nagyon is létező színvonalat, amelyet - ha véletlen hozzájutnak - a legnyersebb személyiségek is élvezni szoktak, s amelyet, ha munkájuk bármilyen szolgáltatásra kényszeríti őket, ma ebben a városban és országban oly kevesen képesek és hajlandók nyújtani a másik embernek, aki erre a szolgáltatásra nem csupán rászorul, de fizet is érte. És azt is vártuk így, hogy sok ember ül majd a Centrálban sokat, beszélget