Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - P. Szabó Ernő: Művek a megértéshez

MŰVEK a megértéshez Akiállításrendezők számára közhely lehet a megállapítás: jó, sőt, kiváló művek esetében sem elég, ha valamilyen logikai elvet érvényesítve, korrekt módon egymás mellé helyezzük őket. A legfontosabb, természetesen, az az összkép lesz, amely a tárlatról kilépő nézőben alakul ki, de az az ötlet, rendezői fogás sem nélkülözhető, amelynek segítségével már a terembe lépéskor vagy még az előtt ráhangolódunk a várható élményre. A Ludwig-gyűjtemény budapesti bemutatásakor, például, egyrészt azt kellett sejtetniük a rendezőknek, hogy a következő egy-két órában korunk egyik legjelentősebb magángyűjteményének darabjaival, tehát kitűnő minőségű művekkel szembesülnek a Magyar Nemzeti Galériában, másrészt azt, hogy az alkotások, amelyek gyakran szinte nem is a ma, hanem a jövő művészi törekvéseiről beszélnek, a gyűjtő szándéka szerint szoros kapcsolatot teremtenek jelen és múlt, Kelet és Nyugat, a különböző társadalmi rendszerekben élő emberek között. E gondolat jegyében került a galéria előcsarnokába a negyvenöt éves, Moszkvában élő Leonyid Mihajlovics Baranov nagyszabású kompozíciója, a Puskinnak ajánlva című mű, amely sajátos epikus előadásmód segítségével villantja fel Puskin életének drámai pillanatait. Mintegy a középkori táblaképek jelenetfűzését követve, háromszor jelenik meg a költő, négyszer felesége, kétszer a Puskint csodáló Gogol alakja, mellettük ott áll I. Miklós cár, aki — talán elsősorban a feleség szépsége miatt — az udvarba rendelte a házaspárt, s ezzel közvetve halálra ítélte a költőt. A gipszfigurák a korabeli ábrázolási sémákra utalva mutatják be a hősöket, ugyanakkor félreérthetetlenül jelzik, hogy az 1980-as évek elején készültek. A mű mögött a modern művészet klasszikusának, -az amerikai George Segalnak a szobra, a Férfi létrán — villanyszerelő a pop-art egyik jelentős teljesítménye. A vibráló kék fényben megjelenő gipszfigura a huszadik század magányból, félelemből, kiszolgáltatottságból formálódó mítoszait idézi. Ez a két munka az „ígéret" a tartalmat, színvonalat illetően, a földszinti teremsor bejárata mögött azután több mint félszáz mű rajzolja tovább a képet az elmúlt negyedszázad művészetéről, s ezen keresztül, természetesen, magáról a korról. Persze a művek összegyűjtőjéről, a Ludwig házaspárról is, jelezvén, hogy igen nagy súlyt helyeznek tárgyaik valóságközeliségére, a szó legnemesebb értelmében vett aktualitására. A művészet és az élet között a legszorosabb kapcsolatot a modern művészet törekvései közül általában és itt a tárlaton is a pop-art alkotásai jelentik. Itt vannak az irányzat legnagyobbjainak munkái: a nemrégiben elhunyt Andy Warhol nagyméretű képe a cowboynak öltözött Elvis Presleyről, Robert Rauschenberg különböző anyagokat, festett, fotózott képréteget egymásra illesztő munkája, a képregények által is inspirált Roy Lichtenstein alkotása. Kisebb név Duane Hansoné, a munka azonban, a Nő bevásárlókocsival (1970) alighanem a kiállítás egyik sikerdarabja. A műanyagból készült, festett, utcai ruhába öltöztetett életnagyságú alak a panoptikumok viaszfiguráinak élethűségével idézi fel az amerikai átlagpolgárt, a kórosan elhízott háziasszonyt. Ha nem tudnánk, hogy amerikai és nem középeurópai a hölgy, az áruval pűpozottan megrakott bevásárlókocsi mindenképpen elárulná. Nem állnak messze a pop-arttól a fotórealisták törekvései. Jean Olivier Hucleux A temető, Malcolm Morley Lóversenypálya című festménye, Chuck Close nagyméretű arcképe a modern élet — és halál — színtereinek és szereplőinek leleplezően pontos, a legapróbb, legesetlegesebb részletét is visszaadó képét mutatja meg. Itt van a modern művészet egyik legnagyobb kísérletezője — a főleg heppeningjeiről híres-hírhedt Joseph Beuys — filcből összetekert pecsétes levele, az osztrák Arnulf Rainer átfestett-átrajzolt fotósorozata, a Halotti maszkok; itt vannak a legújabb nyugatnémet törekvések képviselői, például az expresszionizmus hagyományaira építő R. W. Penck és Georg Baselitz munkái. Igen gazdag a kiállítás kelet-európai, főleg szovjet, keletnémet, bolgár művészektől származó anyaga is. Közöttük olyan kitűnő munkák, mint a művészet lehetőségéről, fontosságáról elmélkedő Tatjana Grigorjevna Nazarenko ironikus hangú festménye. A Reklám és információ — ez a mű címe — plakátokat ábrázol. Az „érdekes foglalkozások" képviselői, a reklámmosolyú autóbusz-, troli-, villamosvezetők után a művész kevésbé mosolygós arca beszél egy szintén „érdekes" hivatásról. Szovjet művész, Dimitrij Dimitrijevics Silinszkij készítette el 1981-ben Irene és Peter Ludwig kettős portréját. De ki is ez a két ember, akiknek portréját elsősorban az általuk létrehozott gyűjtemények, alapítványok rajzolják meg, nem a vonásaikat ábrázoló képek? Miről beszél a Ludwig név, amelyet, úgy tűnik, hamarosan egy magyarországi alapítvány névadójaként is emlegethetünk? Irene és Peter Ludwig tevékenységének fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni: a hozzájuk hasonló gyűjtők nélkül a modern művészet aligha tartana ott, ahol tart, nélkülük a múzeumok s mi nézők szegényebbek lennénk. Az Aachenben élő házaspár számára a családi tulajdonban lévő csokoládégyárak biztosítják a tőkét a gyűjtéshez, szakértelmüket pedig a mainzi Gutenberg Egyetem művészettörténet szakán szerzett egyetemi diplomájuk jelzi. Peter Ludwig doktori disszertációját Picasso emberképéről írta 1951-ben. A budapesti kiállítás két nagyszerű festménye jelzi, hogy a modern művészet legnagyobb alakjának tartja a spanyol mestert, akinek jó néhány fontos munkáját megszerezte. A gyűjtés kezdetben középkori műtárgyakra, görög terrakottákra, perui aranytárgyakra irányult — s mindig a megszerezhető legmagasabb színvonalra. A kortárs művészetet a házaspár a hatvanas évek végétől gyűjti, hosszú ideig elsősorban a pop-artra koncentráltak, úgy vélve, hogy ez a művészet ragadja meg leginkább a kor lényeges kérdéseit. Ludwigék kezdettől fogva arra törekedtek, hogy műtárgyaikat a nagy nyilvánosság előtt is bemutassák. Az első múzeumot Aachenben nyitották meg 1968-ban, majd a kölni Wallraf-Richarz Múzeumban helyeztek el jelentős kollekciót. Antik műtárgyaik a bázeli Antikenmuseumban, a kasseli és a würzburgi gyűjteményben, a prekolumbiánus régiségek a kölni Rautensrauch-Joast Múzeumban kaptak helyet. Időközben újabb — szupermodern — múzeumot kellett építeni Kölnben, a Rajna partján, hogy a rohamosan szaporodó műveket elhelyezhessék. A házaspár igen korán kezdett érdeklődni az NDK művészete iránt is, majd a húszas évek szovjet avantgárdjából vásárolt meg igen jelentős, mintegy háromszáz darabból álló kollekciót. A legutóbbi évtizedet illetően alig-alig lehet követni a művek áramlását a gyűjteménybe, illetve további útjukat innen különböző időszaki kiállításokra, múzeumokba, alapítványokhoz. A modern művészeti múzeumot 1979-ben nyitották meg a bécsi Lichtenstein-palotában, ahol a Ludwig-alapít-26