Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Szále László: Beszédes alagutak

HÁBORGÁSAIM BESZÉDES ALAGUTAK Budapest bizonyosan a világ legszebb városai közé tartozik — kívülről. Belülről azonban a legrondábbak egyike. Találomra bementem tíz belvárosi kapualjba, s körülnéztem a lépcsőházban. Hat közülük minden képzeletet alulmúló látványt nyújtott. Koszos falak, vedlett vakolat, aládúcolt, rozzant folyosók, rozsdás korlátok, özönvíz előtti liftek, melyek vagy rosszak, vagy olyan tisztasági és szagviszonyok uralkodnak bennük, hogy az ember legszívesebben nem venne bennük levegőt. A hajdan szebb napokat látott kapukról, elhanyagolt, omladozó díszekről, kopott kövezetekről ne is beszéljünk. És végképp hagyjuk békén a belépés élményét megkoronázó büdös és piszkos kukákat — meg a környezetüket, mely arról árulkodik, hogy hulladék, szemét terem bőven a házban, még a tárolók mellé is jut belőle. Ez a látvány annyira mindennapos a fővárosi emberek számára, hogy sokuknak talán már fel sem tűnik. Pedig egyáltalán nem természetes jelenség. A reggel munkába siető emberek többsége nem füstös mennyezetű, elsárgult falú, húsz éve nem festett, repedt ablakú, függönytelen, zsíros kilincsű lakásból lép ki kopott ruhában, félretaposott sarkú cipőben, horpadt kalapban az elhanyagolt, szemetes utcára. Nem. Ha így volna, a lépcsőház szót sem érdemelne. De nem így van. A munkába siető ember tiszta falú, nemrég festett vagy tapétázott, makulátlan ablakú, gondozott, fényes parkettű lakásból lép ki divatos ruhában, frissen vasalt ingben, ragyogó cipőben a koszlott lépcsőházba. Középen halad, nehogy véletlenül hozzáérjen a falhoz vagy a korláthoz, sőt, legszívesebben néhány centivel a föld felett járva szeretné megtenni ezt az utat, hogy aztán megkönnyebbülve, föllélegezve kiléphessen a ragyogó szép és egyre szépülő világvárosba. Ha túloztam is itt-ott, ha nem is minden munkába siető lakására, ruhájára illik a fenti leírás, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a kontraszt óriási. Mintha valamiféle kötelező vezeklést, mindennapos vesszőfutást, egyperces néma emlékezést írtak volna elő számunkra láthatatlan kezek, hogy a szocializmus ötödik évtizedében se feledjük: milyen volt a szegénység, milyen a háború, milyenek az újjáépítés előtti állapotok. Majd azt mondtam, hogy a lépcsőházak a múlt emlékei, a nyomornak, a hárommillió koldus meg a lelketlen háziurak országának rekvizitumai. De nem mondhatom, mert nem volna egészen igaz. Nem külvárosi, szoba-konyhás, körfolyosós bérkaszárnyákról beszélek ugyanis, hanem szép belvárosi polgárházakról. A pesti háznak ez a furcsa ellentmondásos arculata tökéletesen tükrözi az elmúlt negyven év lakáspolitikáját és jelen viszonyait is. A magántulajdonú házak állami tulajdonba vétele és szétosztása a rászorulók között annak idején nagy vívmánynak számított. Eltűntek a nagy lakbért kíméletlenül beszedő háziurak, de velük együtt felszívódott, föloldódott a nagy közös gondoskodásban a ház gazdája. A gazda az állam lett, a gondoskodást pedig egy olyan vállalatra bízta, amely ezt a feladatát lényegében sohasem tudta betölteni. Jól karbantartott, fiatal házakban — már amelyeket a háború megkímélt — könnyű volt olcsó bérű tanácsi lakásokat osztogatni, de mintha akkor senki sem gondolt volna arra, hogy a korábbi magas lakbér nemcsak a háziúr vagyonának hizlalását szolgálta, hanem jutott belőle a ház karbantartására is. Az épületek egységes állagúak voltak: az olcsók kívül-belül szegényesek, a drágák kívül-belül fényesek. De ha nem is felejtették el, hogy a házak előbb-utóbb javításra, felújításra szorulnak, alighanem abban bíztak, hogy a kommunizmus hamar eljő, s a javak olyan bőségével gazdálkodhatunk majd, amikor semmiség lesz a házak karbantartása, vagy még inkább: olyan új, szocialista lakónegyedek épülnek, hogy tulajdonképpen fölöslegessé válnak ezek a rossz emlékű, akkor még egyértelműen csúnyának, hamisan hivalkodónak vélt eklektikus, szecessziós lakóházak. A felnövekvő nemzedékek mindenesetre egyre savanyúbb ábrázattal figyelhetik a magyar lakáspolitikát. Az első nemzedék — a háborús károkat leszámítva — nagyon jól járt. A krémje különösen. Övék lettek a régi uralkodó és középosztály több-kevesebb joggal elvett villái, kertes házai, sok szobás szép lakásai. Ingyen. A második hullám már csak a maradékot kapta vagy új panell-lakást — bár még mindig térítés nélkül. A következők egyre szűkebb lehetőségekkel és egyre magasabb lakásárakkal találták szembe magukat. A lakás régóta nem állami adomány, persze, régen is csak úgy lehetett az, hogy a fizetésből eleve „kikalkulálták" a lakásvásárlás lehetőségét. Most itt állunk a régi típusú fizetéssel — lakás nélkül. Ráadásul irracionális árakkal: tizenöt év fizetését kell félrerakni az utolsó fillérig, hogy egy lakás ára összejöjjön. (Nem is rossz módszer. Ha valaki tizenöt évig csak gyűjt, és nem eszik, már nem is lesz szüksége lakásra.) De térjünk vissza a megszokhatatlanul lehangoló perspektívából a már megszokottan lehangoló lépcsőházba. Hagyjuk, mit mondanak a múltról, nézzük inkább, miről hallgatnak a jelenben. Elsősorban a szegénységünkről és az igénytelenségünkről. Úgy vagyunk vele valahogy, mint az agglegény, aki elegáns öltönyéhez lukas zoknit húz, mert az úgysem látszik. Egy Józsefvárosban lakó színész és egy nyelvtanár összefogott, és elhatározták, hogy saját kezűleg kifestik a lépcsőházukat, mert megelégelték a borzalmas állapotokat. Meg talán szégyellték is, hogy vendégeik csak bűzös, romos alagúton keresztül tudják megközelíteni a lakásukat. Szereztek valahogyan festéket az IKV-tól, és nekiláttak a munkának. Lepucolták az évszázados vakolatmaradványokat, az évtizedes koszt, betapasztottáka lukakat, kijavították a faldíszeket, levakarták a kapu vedlett festékrétegeit és festettek, festettek napokon át. Egészen addig, amíg el nem fogyott a festék — s nem kapván többet —, le nem lohadt a lelkesedésük. A kapu és kapualj most szép és tiszta, igaz, a festék itt-ott már pereg lefelé, újra a régi víz- és salétromfoltok térképezik a falat. (Vagy a fal rossz, vagy a „mesterek" nem voltak eléggé szakképzettek.) Ettől függetlenül megérte. Mintha hirtelen besütött volna a nap a sötét kapualjba, de csak egy szűk nyíláson át, s a lépcsőházba már nem jutott volna sugaraiból. Az most is ugyanolyan fekete és kopott, áthelyezett fali vezetékek átabotában bevakolt csíkja éktelenkedik rajta. S hiába volt a két szomszéd önzetlen erőfeszítése a földszinten, náluk az első emeleten maradt a dickensi hangulat. Budapest tele van vendéggel. Főleg külföldivel. Ámulnak a korzó eleganciáján, a Váci utca világvárosi ragyogásán, a Várnegyed lebilincselő szépségén, a főútvonalak palotáinak, közintézményeinek színes és ápolt homlokzatán. Bizonyára tetszene nekik ismerőseik, barátaik tágas, patinás lakása, a régi bútorai és a modern lakberendezési megoldások ügyes kombinációja... De ne fogadjuk őket a lakásunkon, mert akkor óhatatlanul át kell haladniuk a város legszégyenletesebb alagútján: a lépcsőházon. S csak találgathatjuk, mit gondolnak majd rólunk, ha látják: az államnak arra van gondja, hogy kívülről minden szépnek hasson, s az egyes embernek is van igénye, pénze saját magánszférájának csinosítására... De mit mond nekik a messziről nem látható, belső köztulajdon: a lépcsőház? SZÁLÉ LÁSZLÓ 16