Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - Lintner Sándor: A jókedély és a frizura marad!

PESTI PORTRÉ A jókedély és a frizura marad — Megtehet, a kérdés szokványos, mégis kezdjük ezzel: Mi szeretett volna lenni, mire készült a középiskola után? — Hát nem vb-titkárnak készültem, az biztos... Nem volt határozott elképzelésem, mindössze annyit tudtam, hogy a társadalomtudomány, tehát a politika, a szociológia, a filozófia érdekel. Ezért is jelentkeztem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, ahol megtaláltam az érdeklődésemnek megfelelő stúdiumokat. A tudományos diákkörökben pedig — ahol nemcsak a hivatalos tananyagot ismerhettük meg — szert tehettem olyan ismeretekre, amelyek komplex szemlélettel, társadalmi kérdésekbe ágyazottan mutatták be a jogok szerepét. Szakmai műhelyek voltak ezek, ahol professzor és diák közvetlen, alkotó kapcsolata alakult ki. Sorolhatnám a pályámra máig hatással lévő kiváló professzorok nevét, de közülük csak egyet hadd említsek meg: Schmidt Pétert, akitől egyszer megkérdezték, miért nincs ott az államszervezetben, ahol a társadalom egészét érintő döntéseket befolyásolhatná? Azt felelte, számára fontosabb, hogy tanítványai legyenek ott. Nos, ilyen szellemben „nőttünk fel" az egyetemen, s akkor természetesnek tűnt, hogy továbbra se szakadjak el attól a kollektívától, a folytonos tanulástól és az oktatómunkától. — Mégsem lett egyetemi oktató. — Azért nem, mert ahhoz több éves szakmai gyakorlat szükségeltetett. így kerültem közvetlenül az egyetem után a Fővárosi Tanácshoz, ahol a rám bízott feladatok lekötötték az érdeklődésemet. Olyan vezetők keze alá kerültem, akiktől tanulhattam, akik menedzseltek. — A tudomány és a gyakorlat, a tudós és a hivatalnok közt mindig volt ellentét. Ez az ellentmondás nem riasztotta attól, hogy Summa cum laude jogi diplomával a zsebében beüljön egy hivatalba? — Természetesen kicsit riasztott. Egyetemi oktatóim is, a barátaim is óva intettek attól, hogy a tanács szervezetében vállaljak munkát. Magam is csak átmenetinek tekintettem, de minél inkább beleástam magam, egyre inkább tetszett. Ugyanakkor tanítottam az egyetemen, és egyre világosabbá vált, hogy ez mondvacsinált ellentét. Csak küzdeni kell a felesleges bürokrácia, a hivatali nehézkesség ellen. Ezt egyébként ma is feladatomnak tekintem. — ,,Új műsorhoz új férfi kell", mondják, lehet, hogy ez töretlen karrierjének oka? Azért kérdezem, mert úgy tudom, 34 évesen ön a legfiatalabb vb-titkár, illetve miniszterhelyettesi besorolású tisztségviselő az országban. — Kétségtelenül megfordult már az én fejemben is, hogy az előléptetéseimnek statisztikajavító jellege is lehet, hiszen ve-Beszélgetés dr. Szegvári Péterrel, a Fővárosi Tanács új vb-titkárával lem példálózhatnak: íme, egy fiatalember vezető beosztásban. Bizonyára ez is ok, de szerénytelenül abban is reménykedem, hogy az elmúlt évek alatt bizonyítottam is. Ismerek, persze, olyan 40-50 éves embereket, akik nálam jobban, színvonalasabban el tudnák látni ezeket a feladatokat, de a szerencse folytán mégis rám esett a választás. Persze valójában nem az életkor a döntő, hiszen például a 65 esztendős Nyers Rezső éppen munkássága eredményeként lett ismét tagja a párt legfelsőbb vezető testületének. Lukács György pedig 70 évesen írta élete fő művét, az Ontológiát. Anélkül tehát, hogy az említettekhez hasonlítani merném magam, azt hiszem, önmagában nem az életkor, hanem a teljesítmény a döntő. — Vajon a sokszor 10-12 órás hivatali munka mellett marad-e ideje és ereje a tudományos munkához? — Jó időbeosztással, ésszerű hivatali munkamegosztással megteremthető az elmélyült tudományos munka lehetősége. Példaképnek tekintem Köpeczi Béla akadémikust, akiről azt olvastam, hogy miniszterségének ideje alatt 2000 oldalt tett le a kiadó asztalára. Persze ehhez le kell mondani arról, hogy minden csip-csup ügyben én döntsek, s meg kell bízni munkatársaim szakértelmében, ítélőképességében. De hát idő és kedv nemcsak a tudományos munkához kell, hanem a szakirodalom nyomon követéséhez is, a művelődéshez és a színházba járáshoz is. — Akkor úgy kérdezem: Mikor van ideje tudományos munkára, hiszen azt még nem is mondtuk el, hogy otthon négy gyerek várja... — Ők jelentik a legteljesebb kikapcsolódást számomra. Amikor ötödikként beszállok a játékba, elfelejtem a városházi gondokat. A család nekem erőt ad a munkához, s nem helyezem egyiket a másik elé. Sokszor csak éjjel jutok néhány csöndes, ihlető perchez, amelyet a tudományos munkának szentelhetek. — Van-e kész programja az új vbtitkárnak, vagy elegendő csak elvégezni a naponta felmerülő temérdek feladatot? — Természetesen vannak határozott elképzeléseim. Felül kell vizsgálnunk feladatainkat és jogosítványainkat, és csökkentenünk kell azok számát, amelyek fölösleges beavatkozást jelentenek a lakosság belügyeibe, gátolják a kezdeményező készséget. Sokkal inkább a tanács szolgáltató jellegű funkcióit kell kidomborítani. Jól tudom, Parkinson törvénye szerint, a hivatal tekintélye feladatainak számával egyenes arányban növekszik. Én mégis a felesleges beavatkozások ellen voksolok, és ehhez kérem a tudomány és a társadalom segítségét. Közösen kell kialakítanunk, hogy a korszerűsödő államszervezetben milyenek is legyenek a tanácsok. A közelmúlt politikai eseményei is bizonyítják, hogy egyre inkább teret kell adnunk a társadalmi kezdeményezéseknek. Sokkal nyitottabbnak, szolgálatkészebbnek kell lennünk a lakosság köreiben létező javaslatok befogadására és megvalósítására. Úgy tűnik, ma még csak döntéseink legitimálására használjuk a közösségi fórumokat. — Ahogy önt megismertem, gondolkodó, töprengő típusnak látszik. Ezeken az elméleti kérdéseken olyankor töri a fejét, amikor eléggé szokatlan módon, az íróasztalán elhelyezett akváriumba potyogta tja a haleledelt? — Olyankor is. Rengeteg ülésen, társadalmi fórumon veszek részt, és persze, nem utolsósorban az újságokból és a szakirodalomból merítem az információkat. Bevallom, részt veszek sok olyan tanácskozáson is, amely közben bőven van időm törni a fejem. A problémák elemzésekor először mindig azt nézem, mi az én feladatom, igyekszem tehát először a saját portám előtt söpörni. Akár egy évtizedre való tennivalót fel tudnék sorolni. — Nem mondta még senki vállveregető jóindulattal, hogy ideje megkurtítani ezt a nyakba lógó frizurát? — Dehogyisnem. 1979-ben, amikor ide kerültem, akkor még csak a farmert kifogásolták, később azt, hogy tanácsi alkalmazotthoz nem illően túl sokat mosolygok. Azóta megtanultam, az ember nem tetszhet mindenkinek, elég, ha csak azoknak tetszik, akiket maga is fontosnak tart. Ugyanúgy vagyok a külsőmmel, mint a korommal — a produkcióm minősítsen! — Tehát a haj és a jókedv az új funkcióban is marad? — Marad! LINTNER SÁNDOR 31