Budapest, 1988. (26. évfolyam)
12. szám december - Szále László: Állóháború
HÁBORGÁSAIM Állóháború 1988. október 10-én délután végigsétáltam a Népköztársaság útján, a volt Sugárúton, és megszámoltam a fákat. Az utat kétoldalról 598 élő fa Szegélyezte ezen a napon. A jobb oldalon 275, a bal oldalon 323. Nem számítottam bele a holt és félholt fákat, vagyis a vastag, kiszáradt csonkokat, és a meg nem éledt csenevész gallyakat. A Bajcsy-Zsilinszky út felől haladtam a Hősök tere felé, s nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy voltaképpen egy csatatéren járok. Egy furcsa, nagyvárosi csatatéren, ahol a derékhad még állja a tiltott vegyi fegyverekkel támadó ellenség soha nem szűnő rohamait, de már egyre nehezebben, egyre többen dőlnek ki a sorból. Sok a halott, rengeteg a sebesült, s az évtizedek harcaiban edzett, kemény harcosok helyébe vézna, sápadt, tapasztalatlan gyerekek állnak. A még álló, de halálosan sebzett platán-tábornok mellett eleve halálra ítélt vékonyka levente. Áll a gárda gyors halált hozó géppuskatűz helyett lassan ölő gépkocsibűzben — mindhalálig. Sőt gyakran még tovább is. Kiszáradt koronás fák és lecsonkolt törzsek mint környezetvédelmi mementók díszítik az utat, megannyi ingyen köztéri plasztikával gazdagítva szép fővárosunkat. Valóban gazdagítva, mert a halott fa is nagyon szép; hogy ingyen van-e, az már kétséges: félő, nagyon is nagy árat fogunk fizetni értük. Az Oktokonig nincs különösebb baj. Viszonylag kevés a foghíj, a fák többsége nagy és egészséges, a fiatalok is erősek, láthatólag van esélyük rá, hogy megérjék felnőtt korukat. Az Oktogonon nyolc helyett tizenkét fa áll, ám ebből kettő kiszáradt, kettő pedig az utolsókat lélegzi, így nem kell sokáig várni rá, hogy a nyolcszögletű térnek — stílusosan — nyolc fája legyen. Innentől kezdve mindkét oldalon két sorban állnak a fák. Közöttük már nagyobb rendet vágott a pusztulás. Több a beteg fa, több a foghíj, s az évszázados, nagy lombkoronájű fák helyén egy valóságos faiskola csemetéi nyújtogatják vézna ágacskáikat az ég felé. Itt már egyenruha sincsen. A kipusztult platánok helyére hol ilyen, hol olyan fa került. Olyan került, amilyen volt, vagy amelyik jobban bírja a gázháborút? — ezt csak a „hadvezetés" tudná megmondani. A Köröndnél még feltűnőbbé válik a szedett-vedett, lerongyolódott hadsereg állapota. A Körönd kilenc hatalmas fája láthatólag egyidős magával az úttal. Száz éve zavartalanul gyarapodhatnak, növeszthetik árnyat és oxigént adó lombkoronáikat, pedig csak néhány méterrel vannak távolabb a „tűzvonaltól" balsorsú társaiknál. Ekkorára a legnagyobb fák sem nőttek az úton. Azért-e, mert a rossz életkörülmények miatt csak csökevényesen fejlődhettek, vagy mert ők már egy másik generáció tagjai? Nem tudom. De a végeredmény szempontjából ez mindegy is. Ez a fasor éppúgy része ennek az útnak, mint a bérházak, a paloták, a szép kerítések, a földalatti lejáratai, a lámpaoszlopok vagy a tövükben szaladgáló kutyák. A legnagyobb veszélyben most a fák vannak. Csak ők sorvadoznak, pusztulnak. A hirdetőoszlopoknak, útjelző tábláknak, ostorlámpáknak nincs semmi bajuk. Úgy látszik, a modern várost csak a modern város kellékei tudják elviselni. Tudjuk, persze, a várostervezőktől, hogy a modern városnak is nélkülözhetetlen tartozéka a fa, sőt, a fasor, a liget, az erdő. Enélkül nincs jó levegő, nincs jó közérzet, nincs semmi, ami miatt valahol érdemes lakni. Ezt tehát tudják a modern város modern tervezői, csak az a baj, hogy a fák nem tudják. És fittyet hányva a városrendezés törvényeire, a legkorszerűbb tervekre egyszerűen kipusztulnak. Csak a legszívósabb, legellenállóbb élőlények bírják ki a modern nagyvárost: a patkány, a veréb, a csótány és az ember. Fölemelő társaság. Kétségkívül közülük az ember okozza a legtöbb kárt, viszont ő az is, egyedül ő, aki megmentheti saját lakóhelyét. Többek között azzal, hogy megóvja a fákat önmagától — önmagáért. A nagy kérdés az, hogyan. Levelek ezrei, fölszólamlások százai, cikkek tucatjai figyelmeztettek hosszú évek óta a fasor létét fenyegető veszélyre. A tanácsi ügymenetet nem ismerem, de nyugodtan ideszámíthatunk pár száz aktát, feliratot, leiratot, jelentést, tervezetet ugyanebben az ügyben. Megnyugtató megoldás azonban nem született. Most újra föllángolt a vita, mert az emberek úgy érzik, ez már a végveszély állapota, s ha most nem történik valami, később már nem lesz miről vitatkozni, nem lesz mit megvédeni. Az egyik nézet szerint a fákat csak úgy lehet megóvni, ha radikálisan csökkentjük a pusztító légszennyezést, vagyis a gépjárműforgalmat. A buszokat trolira, a mérgező gázokat kipufogó, ócska személykocsikat kis fogyasztású, korszerű autókra kellene cserélni, a teherautókat pedig kitiltani a környékről. Az ellenzők erre azt mondják, trolira, korszerű autóra nincs pénz, az út különben is arra való, hogy közlekedjenek rajta, nem lehet a város életét fölborítani néhány fa miatt, meg aztán végül is: a fa van az emberért, nem az ember a fáért. Egy másik nézet szerint a realitásokból kell kiindulni. Abból, hogy a Népköztársaság útjának levegője még nagyon sokáig nemhogy javulni, inkább romlani fog. Akik ezt állítják, azok minden bizonnyal ismerik a körülményeket, és nincs kétségük afelől, hogy Pató Pál-i mentalitásunk Petőfi óta csak erősödött. Tudják, hogy semmit sem teszünk meg, amit nem nagyon muszáj, sőt még azt se, amire pedig már égetően szükség volna. Ebből logikusan következik, egyetlen mód van arra, hogy ne kelljen semmit megváltoztatni: ha a fák változnak meg. Ha olyan fákat telepítünk a kipusztult platánok helyébe, amelyek kibírják a kibírhatatlan körülményeket. így megmarad a fasor is, és megmaradhatnak a füstokádó buszok is. S ha majd a század végén a legigénytelenebb ecetfa sem bírja már a növekvő forgalmat, akkor keresünk olyan fajtát, amely dacol azzal is. Az egyre okosabb embernek gyerekjáték lesz megtalálni a füstevő fát. S ha nincs ilyen, telepítünk kövirózsákat, bogáncsot vagy kecskerágót. Ha ezek is kivesznek, jöhet az Endlösung: a műanyag fa, mely éppen olyan, mint az igazi, emellett mosható, a törzse nem pudvásodik, az ember, ha köhögőrohama lesz, nyugodtan nekitámaszkodhat. Itt tartottam gondolatban, amikor a Hősök terére értem. Visszanéztem az útra, és csak most tűnt föl, hogy a sokféleség ellenére milyen egyöntetű a kép. Rozsdás levelek, kopaszodó fák végig az úton. Innen szinte egyformának látszanak a haldokló fák az egészségesekkel. Hát persze, ősz van. Az elmúlást szimbolizáló évszak jótékonyan összemossa a különbségeket. Nem lehet megállapítani, az összezsugorodott levél a haldokló fa tiltakozása-e a mérgező füst ellen vagy csupán készülődés a télre. És közelít a tél. Ez lesz az igazi megoldás problémáinkra. Télen nem árt a közlekedés a fáknak. Télen minden fa egyformán kopasz. És amíg nem jön a tavasz, nyugodtan hihetjük, hogy kizöldell valamennyi. Visszafelé földalattival jöttem. Nem láttam a fákat, de nem is pusztítottam őket. SZÁLÉ LÁSZLÓ 29