Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - POSTA

posta 1036 Dugovics Titusz tér 15. Telefon: 886-410 Nem felejtjük el Kohány Béta idős, pápai levelezőnktől idézünk: „Én már megöregedtem, vállamat görnyeszti a sok baj, betegség, nem is nagyon ismerem ki magamat a záporozó új rendelkezések között, bár az én ifjúságom idején — és nem is voltam már olyan ifjú — voltak részvények, volt tőzsde, de akkor sem értettem a játékszabályokat, csak a váltót ismertem — alá ne írd! — hangzott az óvó szülői, baráti figyelmeztetés —, ami szemünkben rosszabb volt az ördög bibliájánál, vagyis, aki váltót írt alá, kezességet vállalt, arra máris úgy néztek, mint egy öngyilkosjelöltre. Mindezzel azt akarom érzékeltetni: kiestem az időből, de nem annyira, hogy ne emlékeznék az első világháborút lezáró forradalmak idejére, a Károlyi-féle őszirózsás forradalomra, ami olyan volt, mintha nagy terhet dobtunk volna le, és könnyedén, vidáman, bár bizonytalan és rossz körülmények között vágtunk a titokban megálmodott jövőnek. Békét, új életet, az igazságtalanságok megszüntetését kívántuk, a társadalom átalakítását, pedig nem voltunk mi kommunisták, s a szocialista tanokat is félbe-szerbe ismertük, de egységesek voltunk a vágyban, hogy új, jobb világ kezdődjék, és a magunk erejéből tettünk is érte. Ez az időszak volt a mi igazi ifjúságunk, melyet nem tudunk, nem is akarunk elfelejteni, kérem, Önök se feledjék el. Még akkor sem, ha már csak hallomásból ismerik, hiányzik az eleven, élő emlék, vegyék át a mi akkori bátorságunkat, hitünket, segítség lesz az a mai válságok, gondok megoldásában." Úgy véljük, ez a levél fölér egy vezércikkel, vagy tán több is annál. Meghatódva köszönjük idős olvasónk levelét, üdvözletét, s mikor meleg barátsággal köszöntjük, annyit mondunk, vele, nemzedékének tagjaival együtt őrizzük a magyar forradalmak emlékét, s dolgozunk az ország megújulásának a sikeréért. Hálafal a Lukácsban Dr. Lépes Péter főigazgató főorvos (Tétényi úti Kórház-Rendelőintézet), kinek bizonyára nem kevés gondja-baja van, mégis időt szakított rá, hogy egy közérdekű téma kapcsán tollat ragadjon, és levelet írjon a szerkesztőségnek, illetve Szilágyi Ferencnek, a cikk szerzőjének. „Nagy érdeklődéssel olvastam a Hálafal a Lukácsban című cikket a Budapest folyóirat 1988/6. számában. Úgy gondolom, hogy az értékek védelme közügy. Talán a következő közlés segít abban, hogy a hiányzó táblák hollétére fény derüljön. 1964 és 1976 között főnököm, a neves társadalom-orvostan professzor, dr. Simonovits István — aki maga is nagy „Lukácsszekta tag" volt — egyszer közölte velem, hogy az ötvenes években személyesen eljárt a táblák helyén maradásának érdekében. (Simonovits professzor a negyvenes évek végétől 1964-ig folyamatosan magas vezető tisztségeket töltött be, a Népjóléti — a későbbi Egészségügyi — Minisztériumban hosszú ideig az egészségügyi miniszter első helyettese volt.) A közlés körülményeire pontosan nem emlékszem, ha emlékezetem nem csal, ez a Lukács uszodában történt, ezért nem vagyok abban biztos, hogy más munkatársaival is beszélt volna erről a kérdésről. Sajnos Simonovits professzor 1986-ban elhunyt, de talán családja többet tud a táblák megmentésének ügyéről." Köszönjük a segítő szándékot. Indulat és dagonya Az 1988/5. számunkban Nyíri Éva tollából megjelent, Fürdőhely vagy dagonyázó elmű írásunk indulatos, a levél ismerete alapján — néhány részletet közlünk belőle, a szöveg, a gépelési és helyesírási hibák korrekciója nélkül — nyugodtan mondhatjuk, inkább dühös gondolatokra késztette tisztelt olvasónkat, Sulyok László könyvtárost (1193 Budapest, Szigligeti u. 5.). „Núdista nem vagyok — kezdődik a levél —, mégis, összevetésül eszembe jutott Zilahy regényéből készült film a Filmmúzeumban. A regény erkölcstelensége ellen állítólag könyvet írt annak idején egy jezsuita (tükörbevetkőző jelenet). A Budakalászi Tanács elnöke kikel az idézett cikkben a budakalászi tavak núdistái ellen. Mit szólnának — mondja — a szovjet vendégek, ha történetesen idelátogatnának és látnák a sok meztelenkedőt az omszki park emlékműve előtt? Ide-oda futkosnak, a kocsmába is bemennek, sőt még a 11-es út forgalmát is veszélyeztetik anyaszülten! Csak azt szeretném megkérdezni, minek alapján Ítélkezik a tisztelt Tanácselnök ur? Mi az, hogy közszeméremsértés? Talán Marx és Engelsz tanaiból ered eme fogalom? ha meg nem: mi címen hivatkozik rá? Déd és ükanyáink mimikrierkölcsét viszont mindenbizonnyal elitéli a két nagy tanító. Viszont az a bizonyos szempontból valóban elitélhető jegyuita teljes joggal hivatkozhatott arra az erkölcsre, amit maga is oktatott. Hivatkozhatott rá, mert a többi szerzetes renddel együtt annak alapján nevelte az ifjúságot." A továbbiakban arra tér ki a levél írója, hogy ezeket „a kétségkívül habajgósokat — akik hivatástudatból, nem anyagi haszonért nevelték volna az ifjúságot, kirúgták, bebörtönözték, lehetetlenné tették mindjárt a nagy fordulat után, persze tévedésből. Megint más kérdés: jól csinálták volna, vagy sem!" A mondanivaló leglényegesebb részét így fogalmazza meg Sulyok László: „A valóság teljesen arra utal, hogy felnőtt több generátió erkölcsi tartás, erkölcsi életelv nélkül. Ennek ellenére úgy beszélni, mintha létezne az, ami nem létezik! Ez abszurdum — mondaná a német, ha megtanulna latinul. Ez nem más, mint felmenőink annyira elitélt szemforgatása: » Jajj nehogy meglásson valaki pucéron!«... Jajj milyen szép dolog hivatkozni azokra az erkölcsi normákra, amelyeket elfelejtettünk megtanítani! Oh, szent Viktória császárnő könyörögj érettünk!" Eltekintve attól, hogy Viktóriát (1819-1901) inkább királynőnek szoktuk nevezni, csak 1876-ban vette föl a Nagy-Britannia és Írország királynője cím mellé az India császárnője címet, továbbá, hogy az indulat rossz tanácsadó, és különösen a könyvek közt élő ember, így a könyvtáros ne hagyja befolyásoltatni magát — gondolatait, írásának megformálását — tőle, megköszönjük Sulyok László levelét, melyben fontos, jelenünk és jövőnk szempontjából is meghatározó kérdéseket vet föl, melyek megoldásával az egész társadalom küszködik. Már a levél soraiból is kitűnik, hogy nemcsak egyszerűen az erkölcsről van szó, hanem mindarról, amit a szó, 'a fogalom magába foglal vagy foglalhat. így a nevelésről, az iskoláról, az egyházról, a konvenciókról, a képmutatásról, illetve az őszinte magatartásról, a tudatos, elveken alapuló életvitelről, világszemléletről, s bizonyára még lehetne folytatni a sort. Természetesen lehetetlen mindezekről néhány szóban nyilatkozni, itt legfeljebb annak adhatunk hangot, hogy az erkölcs, a magatartás, az ifjúság nevelése ma az egész világon vitatott és fontos kérdés, az értékek megőrzése, formálása mindenfajta mai társadalom gondja, az egyházaké is. Hiszen — mint mindenütt — nem kizárólag teológiai, hanem politikai probléma a dogmák elvetése vagy határaik kiterjesztése, netán szűkítése, és éppen hazánkban figyelhető meg — elsősorban a katolikus egyház — jóindulatú, reálisan okos rugalmassága, és így válhatott a feudális nézetekhez — és vagyonok — leginkább kötődő egyházból (az iskolák államosításának ez is oka volt!) igazi hivatásához illően ismét tanító, gyógyító, a lelkeket gondozó egyházzá, mely maga is vallja a szociális igazság elvét. A változás, az újítás vagy újrakezdés sok gonddal-bajjal jár, a rend és a szabadság összeegyeztetése mind az egyén, mind a társadalom, az állam számára nehéz feladat, és megoldásához még csak az első lépéseket tettük meg. A korántsem könnyű és közeli sikerhez azonban közösségi magatartás, ahogy levélírónk mondja: „erkölcsi tartás" kell. Kérjük, kísérje figyelemmel továbbra is lapunk írásait, hiszen — mint kiderült — akár egy riport, helytörténeti cikk kapcsán is világnézetet, erkölcsöt, társadalmi kérdéseket görgető gondolatsor indulhat meg. 48