Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Márai Sándor: Krúdy

tősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májas kolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól. Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük, hogy átjárja eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből elapadás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová figyelnének. Lakziról beszélnek, ételekről, ünnepekről, a hétköznapok feladatairól, de tekintetük olyan, mintha szívükben eljegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem ismerek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő, vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak s szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorútját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog, vagy az álmok ködfogatján. Borízű hangon kérnek az útmenti fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, ily magányosan, oly messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után nézni. A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy féfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk. 2 Krúdy posthumus, újonnan kiadott könyvét olvasom, Szindbád megtérését. Hasalva olvasom, csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait. A halottak mostanában sokat és jól írnak. Divatos szerzőnk Kosztolányi. De Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű, gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a világirodalomban is kevés akad csak. Vannak nagyobb lélegzetű írók, hősiesebbek — bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik, — vannak műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen. Olvasom Szindbád kalandjait, percenként fölnevetek és elérzékenyülök. Itt az ideje, hogy Krúdyt kiemelje egy avatott kéz abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortársai, az írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágának lézengő árnyalakjai. Már-már úgy emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak, s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érdekesebbek, mint műve. A valóságban Krúdy legkomolyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyanabból az anyagból készült — nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is — s ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem „cselekményes" író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. A holdról ír, vagy egy kéményről, egy bolond nőről, vagy a tárgyakról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babonákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel, mintha valamilyen képtelen lexikon címszavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultságáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyaggal rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek dolgairól szerzett ismereteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok. Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike. Drága Szindbád!... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani. TISZTELET SZINDBÁDNAK! 39