Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Szále László: Budavári ostromok

HÁBORGÁSAIM Budavári ostromok A szerkesztőség ablakából éppen a Budai Várpalotára látok. Mindennap elnézegetem gyönyörködve, s arra gondolok, hogy ez a fenséges idegenforgalmi látványosság, ez a nemzeti kulturális központ az elmúlt századokban a hadviselés egyik legfontosabb szereplője volt, tulajdonképpen védelmi fegyvernek is nevezhetem, mert vastag falai védték a bentlévőket, a lőrésekben leselkedő ágyúk pedig — ha kellett — pusztították az ellenséget. A vár tehát fegyver, mely nem mozog ugyan mint a tank, de ha ellenáll a támadóknak, az alapvetően befolyásolja a hadi helyzetet, mert az ostromlók nem kerülhetik meg, nem haladhatnak tovább hódító céljaik felé. De miért nem? Gyerekként az Egri csillagokat olvasva éppen ez volt a problémám, sehogy sem értettem, mit vacakol a hatalmas török sereg annyit Eger alatt, mi az, hogy Eger a Felvidék kulcsa, miért nem mennek tovább, ha egyszer a tél miatt sietnek, s amúgy is a bányavárosok bevétele lenne a céljuk. Aztán lassan megtanultam, miért nem hagyhatnak a hátukban működő ellenséges erőket. Mit jelent ez hadászatilag, s mit politikailag. A budai Várral nem voltak ilyen problémáim, egyrészt mert azt a töröknek nem nagyon kellett ostromolnia, másrészt pedig, mert azt azért sejtettem, hogy az ország központja, a királyok székhelye különleges fontossággal bír. Annál meglepőbb volt, amikor történelmi tanulmányaim során megtudtam, milyen sokszor cserélt gazdát Buda vára kardsuhintás vagy puskalövés nélkül. A leghíresebb a mohácsi vész utáni török bevonulás a király nélkül maradt ország védelem nélküli fővárosába. Ma sem tudjuk pontosan, miért, akkor a török hamarosan kivonult az országból s Buda is megúszta a „vendégeket" némi gyújtogatással. Aztán hamarosan két királyunk is lett, s 1527-ben Szapolyai János ugyancsak puskalövés nélkül engedte át a várat vetélytársának, Ferdinándnak. Több mint két tucat kisebbnagyobb ostromot számoltam össze a budai Vár történetében Batu kán 1241-es támadásától az 1944-es ostromig. És egyáltalán nem merem azt állítani, hogy valamennyit beleszámítottam. Az egyik leghíresebb, éveken át meg-megújuló ostromot például csak egynek vettem, pedig 1684 tavaszától 1686. szeptember 2-ig jó néhány jelentős kísérletet összegyűjthettem volna. Nemrég volt kerek háromszáz éve, hogy az európai seregek döntő csapást mértek a törökre, visszavevén tőlük Buda várát, bár ebből nekünk, magyaroknak, nem sok hasznunk lett, mert ez a világraszóló diadal egyben a négyszáz éves Habsburg elnyomás születésnapja is volt. Minél jobban belemélyedünk a budai Vár ostromaiba, annál több furcsaságot fedezhetünk föl — nemcsak katonailag, politikailag is. Bármily meglepő, a legritkább esetben fordult elő az a normálisnak tekinthető alapképlet, hogy külhoni ellenség támadja a várat, bent pedig a magyarok védik országuk szívét, utolsó csepp vérükig, ha kell. Gyakori volt, hogy magyar védte magyar ellen. 1302-ben például a cseh Vencel hívei Károly Róbert (magyar) hívei ellen — sikerrel. Aztán 1303-ban a cseh fogságból kiszabadult budai bíró Verner fia László elfoglalja Budát, s keményen megbünteti a Vencelnek meghódoló polgárokat. Még gyakoribb, hogy magyarok ostromolják a várat idegenek ellen. Furcsa történelmi koreográfia: többnyire átadják puskalövés nélkül, hogy aztán kemény harcok árán visszavegyék. Általában idegen segítséggel, amiben legtöbbször nincs sok köszönet. Talán csak egyetlen olyan alkalom van, amikor a magyar nemzeti hadsereg külső segítség nélkül foglalja vissza a fővárost: 1849-ben Görgei Artúr vezérletével. Előtte, 48 telén — ezúttal elsősorban a formálódó magyar hadsereg megmentése érdekében — puskalövés nélkül kerül Windischgrätz kezére. Buda visszavétele szép haditett volt, de stratégiailag, a szabadságharc végső kimenetele szempontjából inkább káros volt, mint hasznos. Azon is sokszor elgondolkodtam, miért engedték be oly sokszor a védők ellenállás nélkül az ellenséget? (Ha egyetlen bársonypárnát használtak volna a budai polgárok, melyen a kulcsokat kivitték a várat fenyegető ellenségnek, bizony jócskán elkopott volna az évszázadok során.) Mért hódoltak hát a hódítók előtt? Gyávaságból? Szervezetlenségből? Akkor tették, ha kilátástalannak ítélték a védekezés esélyeit? Vagy így akarták megóvni városukat a pusztító ostromtól? Ez volna nekem a legrokonszenvesebb változat, még akkor is, ha naivitásra épül. A falakon belüli ellenség még szabadabban rombolhat, rabolhat, mint a kintről ostromló. Meg is tette, számos példa van rá minden évszázadból. Nyilván mindig más és más volt az oka a védekezés elmaradásának, de az bizonyosra vehető, hogy a budaiak, mindig többnek tekintették várukat puszta védelmi fegyvernél. Aligha van még egy főváros Európában, melyet ennyiszer ostromoltak volna, ily sokszor fölégettek, leromboltak, kiraboltak volna mint a mi Budánkat. Én legalábbis nem tudok róla. S Buda nyugodtan megkaphatná a Főnix „előnevet", hisz mindig újjáépült és mindig szebb, nagyobb, ékesebb lett. Sajátos Buda történetében az is, hogy nem szabályosan követték egymást az ostromok és újjáépítések. A 11-15. században — a tatárdúlást kivéve — szinte végig csak épül, gyarapodik. A 16-17. század inkább a pusztulásé. Aztán újra épül, bővül, gazdagodik — az 1849-es nagyobb intermezzót kivéve — s a 20. század elején alakul ki nagyjából a mai, egész Európában egyedülálló váregyüttes. A legnagyobb építést a legnagyobb pusztulás követte 1944-ben. Már-már úgy látszott, ez az ostrom mindörökre megpecsételte a Vár sorsát. De nem. Igaz, negyven áldozatos év kellett hozzá, de a Vár újjászületett és szebb, mint valaha. Nem hadászati objektum, nem fegyver többé, vagy ha igen, a tudás fegyvere, az egyetemes magyar kultúra fellegvára, a magyar múlt és jelen kincseinek, értékeinek szimbóluma. Szimbólumból pedig nem lehet lőni, s azt lerombolni sem lehet. A Vár mai ostromlói — bár többen vannak, mint eddig bármelyik Buda ellen vonuló sereg — egyébként szelídebb népek. A bentlévők most is puskalövés nélkül engedik be minden reggel az idegeneket, estére mégis olyan az utca, mint a csatatér. A „várvédők" különféle pultok mögé sáncolják el magukat, a támadók fényképezőgépekkel lövöldöznek. S az a furcsa helyzet áll elő — Buda történetét ismerve ez nem is olyan meglepő —, hogy itt nem az ostromlók, hanem a védők szednek kemény hadisarcot, oly keményet, hogy a magyar hadak már alig-alig merészkednek budavári portyákra. Szóval a védők kard nélkül is meg tudják vágni az ostromlókat. De nem volna szabad ezt sem túlzásba vinni. Nehogy ez az ördögien ügyes harcmodor elapassza a Buda ellen indulók számát. Buda várát az évszázadok viharaiban sokszor meghódították. Most azonban régóta már csak ő hódít: lenyűgöz, meghódít mindenkit, aki csak ránéz. Vigyázzunk rá, maradjon meg mindenki előtt nyitva álló, bevehetetlen erődnek, ne váljék olyan könnyűvérű, kacér teremtéssé, aki pénzért hajlandó mindenét áruba bocsátani. SZÁLÉ LÁSZLÓ 15