Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Környezetvédelmi kórkép

MINT LEHETNE fliflf JOBB LEVEGÖVEI ÉS JOBB KUTAKKAL ELLÁTNI? MELLETTE BÜZAKERESKEDÉSÜNKET LISZTKERESKEDÉSSÉ ALAKÍTANI? EGYSZERSMIND AZ ALSÓ DUNA BALPARTJÁN 400,000 1I0LD MOCSÁRT LECSAPOLNI? 600,000 HOLDAT ÖNTÖZTETNI? Eíí¥ MILLIÓ HOLDAT ÁRVÍZ ELLEN MENTESÍTENI? ÉS MI HATÁSA YÜLNA ILY FEJLŐDÉSNEK AZ ALFÖLDI VASÚT IRÁNYÁRA? Pesti Stadtluft macht frei! — azaz a városi levegő szabaddá tesz, tartotta a középkori jogrend. Ha a földhöz kötött jobbágy a városba szökött, és egy esztendeig és egy napig ott tartózkodott, végleg megszabadult hűbéri kötelezettségeitől. Utóbb a városi levegő meglehetősen sokat veszített vonzerejéből. Nemcsak a túlzsúfoltság, tömegnyomor okozta ezt, hanem éppen a fizikai értelemben vett városi levegő egyre tűrhetetlenebbé váló megromlása. Elsőként a legnagyobb középkori agglomerációk bűzhödt levegőjéről értesültünk: Párizs nyílt csatornákban folyó szennylevéről, Velence nyári hónapokban (mindmáig) miazmás lagunájáról és persze a korán iparosodó Londonról. Bizony már 1273-ban eltiltotta a londoni tanács a kőszénnel való fűtést, 1307 óta a visszaeső bűnöst kályhájának lerombolásával sújtották. A 15. században német orvos figyelmeztetett a kőszén füstjének ártalmára, John Evelyn pedig 1661-ben „fumifugiumot", füstemésztőt szabadalmaztatott a káros részecskék felfogására. O írta le az örök érvényű szavakat: ,,A levegő egy nagy tál, melyből minden lélegzetvételkor étkezünk: tisztán kell tartanunk." A gőzgép elterjedése folytán a kezdetleges kazántüzelés következtében a palevegő naszok annyira elszaporodtak, hogy 1819-ben az angol parlament bizottságot küldött ki a kazánfűtés ellenőrzésére, de hiába. 1843 óta törvény szankcionálta a levegőszennyezést, 1859-ig már 185 angol kapott szabadalmat füstgázmentes tüzelési eljárásra, most száz esztendeje pedig létrejött a Coal Smoke Abatement Society, vagyis a szénfűtés ellen harcolók szövetsége. Mégis csak az 1952. évi nagy szmogkatasztrófa, mely mintegy 4000 ember halálát okozta, kényszerítette ki a Clean Air Act-et, a Tiszta levegő törvényt (1956). Ez egyebek közt a szénfűtésről olajtüzelésre való áttérést írta elő, és olyan drasztikus fordulatot hozott, mintha Budapesten betiltanák a kétütemű gépkocsimotorok használatát. Ám fővárosunk az ipari forradalom idején egészen más gondokkal küszködött: Széchenyi még Por és sár ellen hadakozott: „Kocsin jöttem a városig a kerepesi (ma Rákóczi) úton, s oly vastag széllel s még vastagabb porral szemközt ...mi egy darabig nem mint ködben levők — mert ez kevés volna —, hanem mint lavinával borítottak, betű szerint egy cseppet sem láttuk egymást" (a mellette ülő útitársával.) Másutt gúnyolódva a „győző isteni bajnokként szárnyaló gödi homokot" emlegeti. Ha éppen nem fújt számum, a pesti levegő akkor sem volt ámbra illatú, hiszen a Szépítő Bizottmány által 1840-ben kijelölt és az 50-es években megépített csatornák szabadon ömlöttek a Dunába, alacsony vízállás esetén nem úsztatták le a szennyet, nagy zápor esetén pedig a csapadékkal keveredve utcát-pincét elöntötték. A múlt század közepén csak a Belváros volt jól-rosszul csatornázva, az ekkor már sűrűn lakott Teréz-, József- és Ferencváros, sőt az elegáns Lipótváros nem. „Például a Király utcát — írja Wigand — még a régi, roszszagú módszerrel tisztították" (nach der alten, übelriechenden Methode), vagyis a szippantó járművek kézműves változatával. A belvárosi kis számú csatorna nem sokat ért, kivált nyáron. Ezt tanúsítja Poroszkay Ignác 125 esztendeje megjelent pamfletje is, melyben javaslatot tesz arra, miként lehetne Pestet jobb levegővel ellátni: (Alacsony vízálláskor) „ott forrnak az ürülékek a csatornákban, és egészségtelen bűzhödt gőzeikkel eltöltik az utczákat, mi leginkább Június, Július s Augustus hónapokban tapasztalható legkellemetlenebbül, a legnagyobb hőségekben akkor, midőn, jó, friss, hűs levegőre leginkább volna szükségünk", bezzeg „ha utczai csatornáiban folyvást friss Dunavíz folyhatna mindannyi hatalmas patakok alakjában... úgy hiszem mindenki előtt világos, hogy akkor a csatornákból nem dögletes párák, hanem friss, éltető, hűs levegő jönne az utczákba, és hasonlíthatatlanul tisztább friss Dunavíz szivárogna a kutakba." Elgondolása, mely egyebek közt a későbbi Kvassay-zsilip eszméjét is tartalmazta, sohasem valósult meg. Pest város tanácsa a nagyobb gyakorlattal bíró londoni közmunkatanácshoz fordult segítségért. Ennek főmérnöke, Bazalgette nevéhez fűződik a végül is száz esztendeje megkezdett, 1906-ban befejezett mai csatornarendszer megtervezése. A végső terv irányelveit Reitter Ferenc dolgozta ki, aki — ahogyan Preisich megállapítja — „alapos szakismeretről tanúskodó... alapelvként leszögezi, hogy a város jövő fejlődését figyelembe kell venni akkor is, ha ez nagy pénzáldozatokkal jár..." Ennél fogva egy százéves perspektíva jegyében 1973-ra esztrapolálva a demográfiai adatokat egy 500 000 lakosú fővárosra méretezte a csatornahálózatot. Fokozatos bővítése révén mára 2200 kilométer hosszúvá vált és kielégíti igényeinket. A pesti levegő elleni panaszok mindazonáltal nem szűntek meg, csak más és más okokra vezethetők vissza: először a gyáripar volt, ma pedig a közlekedés a ludas. Vagyis a Poroszkay által felvetett talány — akár Ferma teorémája — ma sem hagy nyugodni bennünket: vajon „Mint lehetne Pestet jobb levegővel ellátni?" ENDREI WALTER 10