Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Környezetvédelmi kórkép

berek is, amikor eljut hozzájuk a hír: a lakosság kisebb-nagyobb része tiltakozik a bűz, a citált üzemben alkalmazott gyártási technológia ellen. Persze, vannak szagok, amelyek minősítésében nincs ellentét a vállalatok, a lakosság és a közegészségügyi szolgálat között, mégsem tehetnek semmit. Azaz, tehetnének egyvalamit: kitelepíthetnék az üzemet olyan helyre, ahol senkit nem zavarna, lévén távol a lakott terület. A kitelepítés azonban nem csupán elhatározás kérdése. A Villamosszigetelő- és Műanyaggyár vezetői, például, elunván a lakókkal folytatott csatározást, szívesen vidékre költöznének. Ám ehhez pénz kell; annyi viszont nincs, hogy központi támogatás nélkül megoldják a Fehérvári úti bakelitüzem áthelyezését. A tárcaközi bizottság, amelytől anyagi segítséget vártak, készségesnek mutatkozott, egészen addig, míg fizetésre nem került a sor... Tévedés ne essék: a bizottság azért nem fizetett, mert nem fizethetett! A gazdasági helyzet további romlása miatt elvonták tőle a rendelkezésére álló összeg nagy részét. A felülről vezényelt kiköltöztetés szöges ellentétben áll a vállalati törvény szellemiségével, az önállóság növelésének szándékával. Egy vállalatnak elsődleges szándéka, hogy alaptevékenységével nyereséget érjen el. Ha ennek az ára a környezet megterhelése, legfeljebb arra kötelezhető, hogy szerezze be a szükséges szűrőberendezéseket. Zuglóban a Phylaxia be is szerezte volna, mivel fermentálóüzeméből kibocsátott bűzelegy már régóta botránykő. (Tanácstagok és egyéb választott képviselők buktak már bele, hogy nem tudtak változtatni az ottani helyzeten). Csakhogy a környezet védelmét szolgáló berendezések itt is devizát követeltek volna. És a kért összeget nem kapták meg. így most tovább folytatódik a küzdelem, nem túl nemes eszközök bevetésével. A Phylaxia, hogy megmentse a menthetőt, a lakosság túlzott érzékenységére, a helyi demokrácia torzulására hivatkozik. Méreg a befogókban Vizeink minősége az utóbbi években sem nem romlott, sem nem javult — összegezi a mai helyzetet Dévényi László, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság vízminőségvédelmi osztályának vezetője (Új szervezet, amely az egykori OKTH és OVH összevonása után alakult meg — A szerk.). Az általános értékelés, persze, mint minden esetben, eltompítja az éleket, kiválóan alkalmas a hangsúlyok elfedésére. A Duna kémiai paraméterei alig-alig változtak, illetőleg ezeket a változásokat nehéz kimutatni. Ám sokfelé nőtt a víz nitrát-, vas- és mangántartalma. Kémiailag a Duna II. osztályú, vize kommunális célra csak megfelelő tisztítás után használható. A kritikus állapot általában télen következik be, amikor a folyó beáll, jég fedi, és nem juthat hozzá a szükséges oxigénhez. Emiatt a természetes, öntisztulási folyamat lelassul, és megindul az ammónium-és nitrátok besűrűsödése, magyarul: nő a koncentrációjuk. Bakteriológiailag még kedvezőtlenebb a kép; a víz minősége III-IV. kategóriájú. Fürdésre eleve alkalmatlan, s kifejezetten súlyos állapotok alakultak ki a Fővárosi Csatornázási Művek dél-pesti szennyvíztisztítója körül. Az úgynevezett kisvízfolyások, patakok vizének minőségében egyértelmű romlás mutatható ki. Ennek okát a szakemberek abban látják, hogy többségük az agglomerációs övezetben ered, s mire betorkollik a fővárosi mederbe, már erősen el van szennyeződve. Annál is inkább, mert partjaik mentén szokták kialakítani az illegális szemétlerakó-telepeket. A Szilas patak vizét rendre megterheli a Hazai Fésűsfonó kistarcsai gyára, a Rákos patakét az Egyesült Vegyi Művek (jóllehet a gyár 1984-ben jelentős mennyiségű szennyvizét rákötötte a közcsatornára), az Aranyhegyi patak kémiai-bakteriológiai egyensúlyát pedig a BKV Óbudai buszgarázsa borítja fel, mivel az olajhulladék javát beleengedik a vízbe. Az Ör-7