Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - POSTA

posta 1036 Dugovics Titusz tér 15. Telefon: 886-410 Új tanév, új remény Szeptember a mezőgazdaságban a betakarításnak, a szüretnek az időszaka, ugyanakkor a kezdésnek, a nekiindulásnak a hónapja is. Talán ezért is érezzük a „kinyílt egek" alatt, az enyhe napsütésben oly szépnek szeptembert. Vagyis nemcsak a koccanó dió, a pirosló alma, az édes szilva, a gyöngyként fénylő szőlőfürt adja ennek a hónapnak az örömét, hanem a kitáruló iskolakapu is, a továbblépés, a szellemi építkezés lehetősége. A hagyomány, a múlt és a jelen, amely holnapra ugyancsak múlt lesz, de éppen ezért a jövő, a nemzet holnapja van jelen az iskolapadban, maga az élet. Mindez együtt van és keveredik a megújulás vágyával, az új lehetőségek felismerésével, és ez adja szeptember havának különös, édes ízét — s nemcsak a diákok számára. Hogy számunkra szeptember, tehát az iskola, a tudás, a műveltség talán fomosabb, mint más, gazdag és nagy népek számára, hol ragyogó intézetek, az önképzés meg a kutatás számára kimeríthetetlen anyagi és szellemi háttér, erő adatott meg, természetes. Nálunk a nyersanyag, amelyből csodákat varázsolhat elő a tehetség, csakis a „szürke állomány", ezt kell megmozgatnunk az „észcsiszoló" műhelyekben, az oktatási intézményekben, hol az ész mellett a jellemet is csiszolják, erősítik. Ez utóbbira pedig csak hivatásukat szerető, talpig ember, nevelői személyiségek alkalmasak. Ők képesek felkelteni az érdeklődést, kibontakoztatni a tehetséget, egyéni ráhatással ők tudnak személyiséget alkotni, tudást plántálni úgy, hogy mindenki előtt világos legyen: nálunk a tudás, a személyes siker nem kizárólag az egyén ügye, hanem a közösségé, és a közösség szolgálatára kötelez. Lehet ironizálni, lehet bosszankodni a permanens oktatási reformokon, de azt senki se tagadhatja, hogy a mi jövőnk a szellemi teljesítményünktől függ. Ha azt akarjuk, hogy számoljon velünk Európa és a világ, el kell érnünk azt is, hogy számíthassanak ránk. Ezt pedig a szellemi munkával megalapozott teljesítménnyel érhetjük el, mint ahogy távlatban azt is el kell érnünk, hogy értelmiségi ország legyünk. Ez nem jelenti, hogy csak értelmiségi munkát végzünk, hanem azt, hogy munkánkat értelmiségi módra, vagyis önálló gondolkodás birtokában végezzük. Az intelligencia sem jelent minden esetben bizonyos területen abszolút tudást, jártasságot, inkább a probléma meglátását, a döntéshez szükséges helyes értékrend felállításának a képességét értjük rajta, melynek alapjáról nemcsak a másikat, önmagunkat is helyesen meg tudjuk ítélni. Múltunkból igen sok „lámpás, szép fejnek" a fénye világít el hozzánk. Nemzeti tragédiánk, hogy ezek a fények legtöbbször belefulladnak a sötétségbe, nem értek el hozzánk, s ha mégis, későn vettük észre őket. De megtanultuk: a szellem fénye — „napvilága" — nélkül nem lehet sem egyént, sem országot építeni. Tápláljuk hát mai fényforrásainkat, vigyázzunk áramfejlesztő dinamóinkra, az iskolákra. Levelezni szeretnének Lukorius Klemensas és családja, mindnyájan litvánok. A férj negyvenéves közgazdász, felesége harminchét éves zenetanárnő, fiúk tizenhárom éves. Oroszul, litvánul, csehül, angolul vagy németül értenek, írnak, olvasnak. Címük: SZU — Lietuvos TSR, 233026 Kaunas, Paneriu d. 78-3. Szkorcovaja Tatyjana tizenöt éves tanuló. Címe: SZU — g. Asztrahany 414056, ul. 28 armiji d. 16. k. 2. kv. 9. Vologyina Anna, ő is tizenöt éves és minden bizonnyal a másik asztrahányi kislány barátnője. Címe: SZU — g. Asztrahany 414056, ul. 28. armiji d. 16. k. 2. kv. 10. Ovcsarov Alekszandr, húszéves. Címe: SZU — g. Bobrujszk — 213827, ul. Minszkaja d. 47. kv. 66. Mikita Andrej főiskolás. Címe: SZU — Moszkva 125008, 3. Novo-Mihajlovszki projezd d. 7. „A" kv. 62. Vorobjova Anna, tizenegy éves tanuló. Címe: SZU — Leningrád 194355, Szuzdaljszkij pr. 3. kor. 2. kv. 59. Ahol nincs más nyelv megjelölve, azok valószínűleg oroszul szeretnének levelezni. Kérjük olvasóinkat, aki teheti, írjon szovjetunióbeli barátainknak, vagy hívja fel erre a lehetőségre ismerősei figyelmét, hiszen a személyes kapcsolat igen fontos és hasznos lehet mindkét fél számára. Könyvtárdicséret A könyvtár lelke a könyvtáros, tehát itt elsősorban őt, őket illeti a dicséret, ahogy dr. Török Istvánná budapesti lakos leveléből kiderül. „Hosszú évek óta járok a Fő utcai 1/2. számú könyvtárba. A környezet kellemes, külön olvasói sarkot alakítottak ki, ahol csöndben végig lehet lapozni az újságokat, folyóiratokat. A kulturált környezet mellett azonban okvetlenül meg kell említeni a könyvtár dolgozóinak a kulturált viselkedését. Segítőkészek, udvariasak, készségesen igyekeznek eleget tenni a kérésnek, ugyanakkor sokszor meg is beszéljük az olvasottakat, véleményt cserélünk, ők pedig a személyes ismerettség segítésével, javasolnak is könyveket, régieket, újakat, sőt külföldi folyóiratok olvasására is mód nyílik. így, bár a kilencedik X-hez közeledem, eléggé nyomon kísérhetem az irodalmi életet, az ízlés- és témaváltozást az Ausztráliában élő Domahidy Andrástól, akit — véleményem szerint — a hazai kritika, talán mert külföldön élő hazánkfia, eltúlozva értékel, én csak gyönge Zilahyutánzónak érzem, Nemeskürty István történelmi, irodalmi esszééig, melyeket viszont mindig érdeklődéssel olvasom. De nem akarok én elkalandozni az olvasmányélmények között, csak annyit: a közművelődés alapja a jó könyvtár, de még fontosabb a jó könyvtáros, ezért is köszönöm munkájukat." Mi is köszönjük a levelet, és kívánjuk, hogy még hosszú éveken át kísérje figyelemmel kedves olvasónk a tapasztalt szellemi frissességgel az irodalmi életet. Amikor az imént az iskoláknak a nemzeti fennmaradásunkban betöltött szerepéről szóltunk, ha nem is kimondva, a többi közművelődési intézményre, köztük a könyvtárakra is gondoltunk. Mert úgy van, ahogy levélírónk leszögezi: a jó könyvtár és a jó könyvtáros a művelődés, a műveltség alapja. Elmarad a merénylet? Lapunk ez évi, júliusi postájában közöltük a felháborodott és kétségbeesett olvasói levelet, melynek írója a Népszabadság 1988. április 26-i számában Tanulmányterv a Várkert rendezésére címmel megjelent cikkéhez szólt hozzá. A hosszabb szövegből csak néhány sort ismétlünk meg. „A cikket nem lehet másként értelmezni, mint a Vár, fővárosunk panorámája ellen irányuló újabb merénylet előkészítésének. És mindezt milyen álnok, cinikus ?,zemforgatással adják tudtunkra!... Mikor fosztják meg szemünket teljesen a szép látványtól, tüdőnket a levegőtől?... Úgy látszik, sokasodik a beépítést ellenzők tábora, azoké, akik józan, de igen határozott szóval védik városukat, annak szépségét, levegőjét, tágasságát a csak a külföldiektől remélhető, de a legszebb területeink kiárusításával járó, anyagi haszonnal kecsegtető építéstől, amely inkább rombolás lenne, a hagyományos városkép szétrombolása. Azóta már sok szakember is vétót mondott a tervre — többek között a televízióban is megvitatták —, így reméljük, győzni fog a városszeretet, az ízlés, Budapest lakóinak az érdekét néző városvezetés. Idei búzából... Sokan tapasztalták, hogy a legmelegebb nyári hónapokban gyakran megromlott a friss kenyér is. Ennek elsősorban az az oka, hogy augusztus végéig a Fővárosi Sütőipari Vállalat, amely naponta 220-230 tonna kenyeret, 1,5 millió péksüteményt szállít a fővárosnak, még a tavalyi búzából őrölt lisztet használta, és a hőségben a dagasztási, kelési idő szinte kiszámíthatatlanná vált. Szeptembertől már új búzából készül a kenyér. Egykét hónapig a friss lisztből adalékanyagok nélkül még nem lehet jó kenyeret sütni. Ezért különféle kiegészítőkkel javítják a lisztet, pótolják a pihentetést. Enélkül a melegben könnyen túlkel, ha hűl az idő, keletlen marad a tészta. És mert nem mindegy, mennyi idő alatt jut el a kenyér a boltokba, az idén 16 millió forintot fordított a vállalat teherautóparkjának felújítására. 48