Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Seregi László: Kiűzetés a paradicsomból

Azt beszélik, hogy a mostani belvárosi parkolási tilalom nem is a lakosság érdekeit szolgálja. — Nos ez érdekes. Kérem, folytassa! Tehát, ha nem a lakosság érdekét, akkor kiét? — A városházi apparátusét. Mert szegénynek kell a sikerélmény. És ilyesmiben, ami azt illeti, elég régen volt, lehetett része. Amerre nézünk, gond gond hátán, és csökkent az esély, hogy közülük legalább a legfontosabbakat megoldják. — Erre hoztunk egy olyan döntést, amellyel mindenki egyetért? Erre céloz? — Erre. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az előbb nem a saját véleményemet fogalmaztam meg. Sipos László, a Fővárosi Tanács Közlekedési Főigazgatóságának csoportvezetője bólint. — Értem. Látja, erre nem számítottam. — Miért, annyira képtelen ez a vélekedés? Nincs benne szemernyi igazság sem? — Minden szélsőséges felfogásban találhatók megfontolásra érdemes momentumok. Ebben is. Noha az összefüggések, amelyeket felvázolt, nem így, ebben a változatban alkotnak hibátlan logikai ívet. Aki csak egy kicsit is járatos a fővárosi közlekedés legújabb történelmében, az jól tudja, hogy a forgalmi növekedés és az ezzel óhatatlanul együtt járó gondok nem először állították nehéz helyzet elé a szakembereket. Ha úgy tetszik, az apparátust. Az első komolyabb intézkedés például 1964-ben született, rögtön azután, hogy felavatták az Erzsébet hidat. Akkor, talán emlékszik rá, egyirányusították a környék utcáit, majd a végén a Váci utca és a hozzákapcsolódó kisebb utcák alkotta területről kitiltották a járműveket. — Aztán hosszabb szünet következett. — Szünetnek kellett következnie. És nem pénzügyi akadályok miatt. Vártuk, hogy döntést hozzanak a metró építéséről. Illetve arról, hogy ezek a beruházások milyen ütemben valósulhatnak meg. A folytatásra csaknem tíz évet vártunk. 1976-ban ért ki a metró újabb szakasza a Felszabadulás térre, és a vonal belépése megint hathatós forgalmi rendelkezéseket igényelt. Ezt a szorosan egymásra épülő, jól átgondolt fejlesztési szakaszt zárta le a díszburkolat-építési program. A Váci utca és környéke most a főváros „tisztaszobája". — Még pontosabban fogalmazva: azzá tették. Némiképp figyelmen kívül hagyva azt is, hogy mindez az állampolgároknak mennyi pénzébe kerül! — Nincs vitánk, de azt is tudomásul kell venni: hosszabb távú érdekek motiválták ezeket a döntéseket. De ezúttal szó sem volt különleges, felsőbb megfontolásokról. Már csak azért sem, mert az utóbbi években belvárosi parkolásügyben akkora nyomás nehezedett ránk, hogy valamiképp lépnünk kellett. Vizsgálatok sokasága műszakilag és közegészségügyileg is igazolta a helyzet tarthatatlanságát. Az ominózus környéken naponta félmillióan fordulnak meg. Többségük, persze, nem önszántából jön, hanem azért, mert az itteni intézmények valamelyikében dolgozik, vagy épp ezekben akad elintéznivalója. És általában kocsival hajtanak be erre az alig 2,6 négyzetkilométernyi területre. Megróhatok ezért? Aligha. Egy autó, végül is, bárhol gyártották, arra való, hogy használják. Nincs ez másként mifelénk sem. Csakhogy: a Belvárosban tényleg elképesztő állapotok alakultak ki, ez nem szorul bővebb kifejtésre. Ám, egy adat bizonyításképp: csúcsidőben, mintegy 20-25 percig tartott az áthaladás; a forgalmi dugó mindenkit gúzsba kötött. De miért szaladtunk bele a dugóba, aminek a létezéséről valamennyien tudunk? Miért nem kerültük el inkább? Hát éppen ez itt a kérdés: hogyan, miként? Fővárosunk úthálózata megrekedt a századforduló — akkor egyébként igen magas — szintjén, azóta úgyszólván nem nyúltak a millenniumi szerkezethez. Hol a pénz, hol a tudás hiányzott. És ha sorsunk úgy hozta, hogy mind a kettő adott lett volna, akkor politikai, ideológiai görcsök, rosszul értelmezett axiómák akadályozták meg a dolgok kibontakozását. Egy proklamált közösségi társadalomban szükségszerűen elsőbbség illette a tömegközlekedést. A magánautó létjogosultságát ugyan senki nem vonta kétségbe, de a különféle közlekedés fejlesztési elképzelések kidolgozásakor nemigen vettek róla tudomást. Idővel, a gépkocsiállomány növekedésével, így az a szomorú helyzet állt elő, miszerint: „tömeg már van, közlekedés még nincs". Ez, persze, túlságosan is sommás vélekedés, mindenesetre jól mutatja a felemás gyakorlat következményeit. Érzékelhető változás, legalábbis: szemléletben, az utóbbi években következett be. Amikor már nem lehetett könnyed kézmozdulattal lesöpörni az asztalról a problémákat. A vizsgálódásoknál kiderült, hogy a legtöbb gondot nem egyszerűen a személyautók idézték elő, hanem — a hivatásforgalom. Jó szóösszetétel, a gyanútlan laikus ugyanis semmit sem ért belőle. Arról, azokról van szó, akik reggelente a munkahelyükre igyekeznek, hogy „hivatásukat teljesítsék". Nekik 16 ezer parkolóhelyre volt igényük, Helyzetjelentés a belvárosi parkolásról KIŰZETÉS A PARADICSOMBÓL 32