Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - P. Szabó Ernő: Pillantás a kapuk mögé

I., Országház utca gombamód szaporodó butikok jelernik. A séta elején, persze, a Várnegyed középkori levegőt árasztó falai között nem gondolunk a „fejlődés" jelenlegi stádiumára. Inkább a fehér falakban, kőkonzolos függőfolyosókban, a kövek és virágok harmóniájában gyönyörködünk. No, meg azt figyeljük, milyen harmonikus az összhang a középkori és a barokk részletek között: a formák változtak ugyan, az anyagok, arányok azonban változatlanok maradiak. Alig változott a lépték, az egy-két emeletes házak viszonylag s/ük udvarai is elegendő napfényt kaplak. A klasszicizmus terei még mindig harmonikusak, bár az emeletek száma nő — erről elsősorban a Lipótvárosban bizonyosodhatunk meg. Itt még valódi szerepe van a fal tagolásának, a mértéktartó díszítésnek, az anyagok megválasztásának. Jó ezekben az udvarokban álldogálni, érezni, hogy egy megújuló társadalom, közösséget kereső polgárok alkotásai. Ahogyan a Sugár, pardon, a Népköztársaság ínján h.iiadunk a körutak felé, s ezzel a kora eklektikától a századforduló, az érett majd kései eklektika időszakában egyre szűkebb, sivárabb udvarokon át, úgy fogy bennünk ez a jó érzés. Századunk elején ugrásszerűen változnak a méretek, egyre nyomasztóbb hatásúak az udvarok. A spekuláció, a tollasodás utáni olthatatlan vágy és az erőtlen városatyák együttesen hozták össze a sötét, mindig nedves, mindig penészes, bűzös udvarokat. Ki beszél itt már közösségről? Szinte lépésről lépésre nyomon VII., Majakovszkij utca VI., Népköztársaság útja követhető, hogy hogyan fosztják meg az udvarokat mindazoktól az értékektől, amelyek az évszázados fejlődés során keletkeztek. Eltűntek a díszes kiképzésű kutak, szobrok, domborművek, az esztétikai igények csak a ház utcai homlokzatának s a lakásnak a megformálásában érvényesültek. A magánélet tereit és a reprezentatív köztereket díszítették, azzal pedig, ami nem látványosan a „miénk" és nem az „enyém", azzal, ugye, kinek dicsekednénk? Megváltozott a tér, mert megváltozott a társadalom, a nemzeti méretű reprezentáció és a befelé fordulás közül eltűnt az a terület, amely a szó tényleges és átvitt értelmében is biztosította volna az egyén és a társadalom egymásra találását. Az elmúlt negyven 6\ változásait aligha lenne érdemes összeszámlálni, mert ezek annak a szépítő kedvnek is egyre kevesebb teret adnak, amely még a sötét, századfordulós udvarok lakóiban is él. A függőfolyosókat aládúcoló gerendák, a kukák, gépkocsik, a kitett bútorok között ugyan hol jut hely virágnak, bokornak? Igaz, egy-két helyen másféle változásokat figyelhettünk meg az utóbbi években. Sorra nyerik vissza régi szépségüket a várbeli udvarok, a Belváros és a belső kerületek rehabilitációja során pedig bontással kötik össze, teszik tágassá, otthonosabbá a belső udvarokat, az egyes tereket. Megújulnak a falak, kövek — talán megújulnak az emberek is. Mintha az illetékesek kezdenék felismerni, hogy itthon sem az egymás mellett, hanem az együttélés tereit kell megteremteni. P. SZABÓ ERNŐ 28