Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Endrei Walter: Téglavető Óbudán

zsebet csak nyolc évig élt Óbudán, és ekkor eladta az uradalmat a kincstárnak. Az ő idejéből is jócskán maradt tégla, melyet a CEZ illetve CEB (vagyis Comitissa Elisabetha Zichy illetve Berényi) betűkről ismerünk meg (1758-66). A koronauradalom ezt követően egy ideig mérlegelte Óbuda eladását; vevőként Buda városa jelentkezett, és e tárgyalásoknak köszönhetjük, hogy 1774-ben — a malmokkal és fogadókkal együtt — műszaki tervrajz készült az akkor 37 éves téglavetőről is. Ebből kiderült, hogy a téglavetőmester lakásával összeépítve söntés is működött itt (feltehetően a Kiscellt látogató zarándokok számára), a vízellátást gémeskút biztosította, de a két kemence mellett csak három szárító ismerhető fel a rajzon. Biztosnak tekintjük, hogy a téglabélyeg 1800 után OB, eleinte domború, a 19. század derekától mélyített kivitelben. Érdekes dokumentum maradt fenn a levéltárban a téglabélyeg készítéséről. Egy óbudai lakatos számlát ad hat tégladúc készítéséről, majd külön tételben feltünteti: „mindegyik dúchoz 2 betű 50 krajcár" (1852). Óbuda mezőváros 1786-tól a többi regáliával együtt bérbe veszi a téglavetőt is, és albérletbe adja a legtöbbet kínálónak. Az első név szerint ismert téglamester Hiertmeyer Lipót, aki pecsétjével hitelesíti a hároméves szerződést; a pecséten egy oroszlán tégladúcot tart mancsában. Az őt követő mesterek közt akad cserzővarga, kocsmáros és (ismeretlen foglalkozású) analfabéta is. A következők azonosíthatók: 1792-95: Kemnitzer János, 1795-98: Schneider András, 1803-06: Hoffmann János, 1808-11: Weinrót Antal. Ebben a korban a bérlők elhanyagolták a berendezést vagy más panasz merült fel ellenük, a városi tanács „téglafelügyelőt" (Ziegelinspektort) nevezett ki, s ezért az 1795-1854 évekről pontos termelési adatok birtokában vagyunk. A kezdeti 140-240 ezer tégla — évi 4-6 égetésből — fokozatosan 350 ezer körüli mennyiségekre növekedett, a falazótéglák mellé felfutott a cserép- (1801 óta rendszeresen) és ürestégla-gyártás, míg az 1838. évi árvíz után maximális termelési csúcsot ért el a téglavető. 1839-ben 615 ezer falazótéglát és 245 ezer tetőcserepet égettek. A termelés ezen a szinten maradhatott volna — hiszen 1848-ig még többször elérte az üzem 500 ezer fölötti mennyiséget, sőt, tetőcserépből a 325 ezret — de ekkorra már megerősödött a konkurencia. Jellemző az üzem teljesítőképességére, hogy az OB jelű téglák Óbudán kívül is előfordulhatnak: megtalálták őket a Nemzeti Múzeum lépcső alépítményében (1837 után), a Lánchídhoz 19 ezer darabot szállított az üzem 1841-ben és bizonyára a pesti Vármegyeházba is beépült belőlük néhány ezer. A megye főszolgabírója ugyanis az alábbi levelet intézte Óbuda bírájához: „Jó akaró Bíró Úr! Az építésben lévő Nemes Vármegyének házának cserép téglákra szüksége lévén, az Aedilis Deputatio kíván az eránt in formáltatni — vallyon vagyon e most készen Óbuda Várossának el adó cserép téglája — és mennyi számmal? és ha van — hogy volna annak ezre Pestre való szállítással — a vagy melly áron volna ezre szállíttás nélkül? és hány százat, vagy ezeret hozhatna el a kocsi — és volna é olly képpen kész cserép tégla, hogy azt minden hallasztás nélkül még holnap is lehetne a vármegye házához szállíttani — mind ezekről tudósíttását Bíró Úrnak e levelemet meg adó lovas katonám által el várván szokott mindenkori szívességgel maradtam Pesten 20. July 1840 jó akaró Bíró Úrnak Szíves kész szolgája Modrovich Nep. János főszolga Bíró és Biztos NB. mustra képpen e katonám valami 2 darab cserepet magával el hozhat." Jól érzékelteti a téglavető képét a 19. század első felében a Budapest 1986/6. számának címoldalán reprodukált Vasquez-féle metszet, mely egyébként egy ismeretlen rajzoló Kis Máriaczell 1792-ben című, korábbi művének másolata. A dombon álló katonai kórház alatt jól látszik a téglavetőmester háza, a kemence és a szárítószin jellegzetes épülete. A piaci verseny a hallatlan konjunktúrát okozó árvízkor kezdett éleződni. Ekkor létesült az első nagyüzem, Alois Miesbach osztrák vállalkozó téglagyára Kőbányán, mely több mint 800 munkást foglalkoztatott, és már 1838 nyarán 3 millió téglát égetett. Örököse Dräsche Henrik lovag lett, az ő neve alatt működött a legnagyobb hazai téglagyár századunk közepéig. Téglabélyege eleinte a kétfejű sas, majd a Kossuth-címert közrefogó AM, illetve DH betűkből állt. (A betűk sorrendjét a magyar piacra való tekintettel utóbb megfordították.) Az óbudai községi téglavető szomszédságában időközben több versenytárs jelentkezett. Tőle északra, a Bécsi út melletti hegyoldalba jómódú óbudai polgárok által részvénytársaságként alapított gőztéglagyár koncesszióját 1868-ban írta alá Krén Mátyás bíró és Harre Pál jegyző, a későbbi utolsó polgármester. A gyár 300 munkással kezdett dolgozni, utóbb magába olvasztott több kisebb üzemet — így az óbudai téglavetőt is —, és Vereinigte Ofner Brennereien néven működött. (Téglabélyege OFVB). Úgy tűnik, hogy ez a 80-as évek végére a Murchel család tulajdonába ment át, mielőtt végleg egy nagytőkés csoport kaparintotta meg. Ennek megértéséhez viszont a kiscelli agyagvonulat kiaknázására és a főváros gyorsan növekvő téglaszükségletének kielégítésére pályázó versenytársakról is meg kell emlékezni. A mai Bécsi úti városi házak helyén 1853-ban létrejött egy téglavető és mészégető üzem, közvetlenül Óbuda határán, annak temetője mellett; tulajdonosai Kunwald Jakab és Holtzspach András. (Téglabélyeg: K, címer, J, majd hasonló módon HA). Ezt 1869-ben megszerzi az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársulat, mely 313 ezer forintos kezdőtőkéjéből azonnal 250 ezer forintot adott az 52 ezer négyszögöles telekért, a többit az elavult berendezés modernizálására fordította. Az 1873. évi tőzsdekrach után leálltak az építkezések, de 1880 után a Sugárút (Andrássy út, illetve Népköztársaság útja) és a Nagykörút létrehozása új lendületet adott a téglaiparnak. Ekkor kezdenek az újlaki gyár tulajdonosai tárgyalásokat az óbudai konkurens bekebelezésére. Az eredményes alkuról egy későbbi közgyűlési jegyzőkönyv így emlékezik meg: „1891-ben az újlaki telepünk szomszédságában, III. ker., Bécsi-út 134. szám alatt levő »óbudai téglagyárat« megvásároltuk a Murschel-családtól. Megszereztük továbbá a téglagyárral határos telektömböket is és a régi téglagyár lerombolása után a telkeken teljesen korszerű, géperőre berendezett gyárat létesítettünk tégla, tetőcserép és egyéb agyagáru gyártására." Ez az állítás túlzott, mert noha a régi és szomszédos, sőt, a Bécsi út túlsó oldalán lévő telkeken számos új kemence és téglaszárító szín, majd iroda- és lakóépület is létesült, az egyik régi mészégető és több kisebb épület túlélte a korszerűsítést. 1896-ban ezer munkást foglalkoztatott a vállalat e telepe, gépeit 600 lóerős gőzgép hajtotta. A két telep tégláin az UTG jelzést találjuk. A vállalat tovább terjeszkedett: 1896-ban műhabarcsgyárat létesített a pesti Duna-parton, 1905-7 között két további óbudai téglagyárat kebelezett be a Péter-hegy alatt, 1912-ben pedig azbesztcementpala üzemet alapítottak. Ebben a terebélyesedő vállalkozásban a hajdani kis manufaktúra emléke már aligha idézhető fel. 1927-ben Budapest téglagyárai már 152 millió téglát állítottak elő, és ekkor sorsdöntő lépésre szánta el magát a részvénytársaság: 1928-ban fuzionált a Nagybátonyi Szénbánya Részvénytársasággal, és létrejött a Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek Rt. Ez időben kezdték mérlegelni a városházán az immár belterületen folyó — a város terjeszkedését akadályozó és geológiailag is aggályos — agyagbányászat leállítását, a téglagyárak kitelepítését. Ezt a tulajdonosok meg tudták akkor akadályozni, és a II. világháború után még csaknem három évtizedig teljes kapacitással termelt a Bécsi úti gyár. A német megszállás és nyilas uralom idején szomorú szerep jutott e gyártelep és a külső Bécsi úton lévő ún. Péter-hegyi téglagyár szárítófészereinek. Itt gyűjtöttek össze és innen indítottak útnak gyalog 1944 novemberében és decemberében az osztrák koncentrációs táborokba sok ezer baloldalit és üldözött zsidót. A felszabadulás után államosított gyár a Buda Tégla- és Cserépipari Vállalat egységeként 1973. december 31-ig üzemelt. Ekkor bontották el a Kiscelli-kastély alatti Tégla utcában azokat a viskókat is, melyek a hajdani téglavetőből fennmaradtak. Honnan lehetett megállapítani régi mivoltukat? Terméskőből és vályogból készültek, ami egy téglagyári építménynél ritka jelenség. ENDREI WALTER 42