Budapest, 1988. (26. évfolyam)
1. szám január - Kelecsényi Gábor: Az utolsó szeladon
telésére, amely az egymást érő, s mind előretörekvő, a haladás korszakát már megkezdett nagy városok után Pest ez egyetlen mulató helye, a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyatottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekinték. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyítének némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjéül. Végzetem megengedé, hogy évek múltán bár, de mégis egyik éber s lelkiismeretes napszámosává válhassak az előttem szent ügynek..." íme, a „Széchenyi-élmény". Podmaniczkyban ugyanaz az érzés — és elhatározás — születik, mint annak idején Széchenyiben a „csúnyácska haza" láttán. Az általa annyira tisztelt és csodált gróf nyomdokaiba lépett. Hiszen ő is sok mindenre emlékezett, amit a harmincasnegyvenes években a „Gróf" — ahogyan akkoriban Széchenyit emlegették — megváltoztatott. Amikor még a két part testvérvárosa télen többnapi távolságra került egymástól, s bepálinkázott komplegényekre bízhatta életét, aki Pestről hivatalos volt a budai udvari bálra. De még nyáron is messze volt a városias Buda a falusias Pesttől. Ahol mindenki tetszése szerint tarthatott lovat, tehenet, disznót a kövezetlen utcák házaiban. Biztos, hogy József nádor is megjelent lelki szemei előtt, hiszen ő hozta létre a pesti Szépítő Bizottmányt. Egyszer az aggódó anya kérésére fogadta is a kissé könnyelmű aranyifjú Frigyesünket, s ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: „Remélem, még sok jót hallhatok Önről." Nem is múlt el fölötte nyomtalanul a rövid főhercegi kihallgatás. Megtetszett neki a nádor rendkívüli egyszerűsége, a polgári közvetlenség mellett is arisztokratikus magatartása, kimért társalgási modora. „Ami külsejét illeti — emlékezett róla —, hosszú kabátja, magyar csizmája, fehér nyakkendője, hosszú, hátrasimított haja, borotvált arca, rövidre nyírt bajusza idealizált táblabíró alakját állította a néző elé." Ma divatos kifejezéssel élve „jelenség" volt, s ezt próbálta egyéniségéhez szabva „önmegvalósítani" a kockás báró, Budapest vőlegénye is... Szívének első hölgye József nádor a „szent idők" előtt, 1847 elején meghalt. A Szépítő Bizottmány feladatkörét az 1870-ben létrehozott Közmunkák Tanácsa vette át. Bőven akadt munkája. Pár évvel előbb járt Magyarországon Napóleon unokaöccse, Napóleon herceg, akit többnyire csak Plon-Plon gúnynéven emlegettek. „Igazán szép nagy falu" — jegyezte meg, amikor megmutatták neki Pest nevezetességeit. Ebből a szép nagy faluból kellett olyan fővárost csinálni, ami felveheti a versenyt Párizzsal. Bőven várt feladat a Közmunkák Tanácsára: nagyszabású városrendezési terveket készíttetni olyan főútvonalakkal, mint a Sugárút (a mai Népköztársaság útja) meg a Nagykörút. És mindezeket ki is építeni! Budapest vőlegénye nekilátott. Szívének első hölgye a Sugárút volt. Még a Közmunkák Tanácsának létrejötte előtt, amelynek nemsokára alelnöke lett, megindultak az Operaház munkálatai. Bárónk addig furfangoskodott, addig ügyeskedett, míg a telket potom ötszázezer forintért meg tudták vásárolni. Mai helyén, az akkori Hermina téren valami bujkáló forrás jóvoltából ősszel terjedelmes mocsár kerekedett, tavasszal és nyáron békák kuruttyoltak, vízi szárnyasok tanyáztak a káka és a nád között... Ügyeskedés a telekkel? Telekspekuláció? Vigyázzunk a fogalmakkal! Podmaniczky bárónak a pénzhez való viszonyát furcsa kettős nagyvonalúság jellemezte. Saját pénzét a másokénak is tekintette, és mindig kifolyt a keze közül nőkre, barátokra, bolondságokra. Csődbe jutott öccse adósságait is magára vállalta, és becsülettel ki is fizette. De a más pénze, a közpénz szent volt előtte, azzal kötelességének érezte takarékosan bánni. A Közmunkák Tanácsánál még a napidíjáról is lemondott, s erre kollégáit is rávette. Pedig amikor odakerült, ugyancsak szűkös körülmények között tengődött. Közben épült az Operaház, amelynek vonalába beleálmodta a megépítendő házak nagyvárosias külsejét, meghatározván még az emeletek számát is. A Kereszttérig (ma November 7. tér) három- és négyemeletes, onnan a Körtérig (ma Kodály körönd) két- és háromemeletes, majd tovább kertes egy- és kétemeletes házak legyenek. Egyenes és fényes legyen ez az út, mint a napsugár, méltó vetélytársa párizsi testvérének. Ma már olykor fanyalogva beszélünk erről az útról. „Sehonnan sem indul, sehová sem érkezik" — szoktuk róla értetlenül mondani. Bárónk azonban még a delizsánszok, ha tetszik, a vörös postakocsik korában élt. Delizsánszon érkezett hozzá annak idején Szapáry Eliz grófnő is. Amikor — Goethe szavaival — utazni annyit jelentett, mint valahová megérkezni. Amikor „úton lenni" még nem valahová való rohanást jelentett, hanem különleges élményt. A városban sétakocsizást, ahol a gavallér kísérte a hintóban kocsizó hölgyet. A delnőknek alkalom a korzózásra, toalettjük bemutatására, bokájuk felvillantására. Ilyesmire terveződön a Sugárút, és Podmaniczky nem tehet róla, hogy eljárt fölötte az idő... Fáit ma már észre sem vesszük, gyalogosan csak rohanunk, gépkocsiban a felfestett sávokat, a közlekedési lámpákat vigyázzuk, vagy parkolóhely után kutatunk. Csak nosztalgiával tudjuk nézni az egykorú képet: ilyennek tervezték a Sugárutat. „Bízzuk Podmaniczkyra!" Eltűntek azok az idők, megváltozott a Sugárút, és eltűnt a kockás báró is: 1907. október 19-én halt meg. Gazdag, hivatali terhekkel teleaggatott életet hagyott maga mögött. Szerkesztette 1868-ban a Hazánkat, volt az északkeleti vasút személyi főnöke, szabadságolt állományú honvéd kapitány, majd őrnagy — már a kiegyezés után szervezett honvédségnél —, a Közmunkák Tanácsának elnöke, belső titkos tanácsos, 1875-től, tíz álló évig, színházi intendáns. Kenyérkereseti állása az Adria Biztosító Társaság elnöki széke volt. Semmi tehertől nem riadt vissza, amit a vállára raktak. „Bízzuk Podmaniczkyra" — ez volt a jelszó, ahol tiszta kéz kellett. „Talán elvállalná Podmaniczky" — hangzott, ha olyan helyre kerestek valakit, ahol megfeszített erővel kellett dolgozni. A végén már nem tudta számon tartani tisztségeit. Egy alkalommal fontos szavazásnál megjelent a városház termében, elfeledkezvén arról, hogy már hosszú évek óta nem tagja a városi képviselőtestületnek. A közgyűlés elnöke tapintatosan hagyta őt is szavazni, csak az eredményhirdetésnél jegyezte meg, hogy egy szavazatot le kellett számítani. Mert mindenki tisztelte és szerette a szikár, magas termetű, fehér hajú, középütt kiborotvált szakállú aggastyánt az elmaradhatatlan piros szegfűvel a gomblyukában. Pest utcáin nyájasan köszönt a járókelőknek, akik tiszteletteljesen üdvözölték. Ha egy szép gyermeket látott, érdeklődéssel fordult meg, hogy utánanézzen mosolygós kék szemeivel. A jó emberek, akik soha nem házasodnak, mind szeretik a gyermekeket, ha megöregszenek. O pedig jóságos ember volt, aki mindenkinek a baján segített, csak a strébereket és telhetetleneket nem szerette. De azokkal szemben is... Történt, hogy egyik hivatalnoka hosszú évek alatt nagy összeget sikkasztott. Az öreg úr szó nélkül kifizette. Amikor megkérdezték, hogy miért nem vette észre annyi idő alatt a hamis könyvvezetést, haragos méltósággal felkiáltott: — Dehogynem. Tudtam, és azért undorodtam a könyveibe belenézni. Krúdy Gyula képzeletbeli sétát tett vele Pesten. Csatlakozzunk hozzájuk, hallgassuk az öreg báró ajkára adott szavakat: „— A cilinderkalap és a magas csizmasarok után kitalálták a kis- és középtermetű emberek érvényesülésére a nagy kerekű biciklit. Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Duna-parti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lötz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal húzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtottam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsátják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani..." Bizonyára rosszul esett volna neki, hogy utcáját elvették tőle. De most már finom tartózkodásával örülhetne, hogy szeretett Sugárútja közelében egy tér emléktáblával ellátva az ő nevét viseli. Reménykedjünk titkon, hogy egyszer majd az ottani metróállomás is átveszi a tér nevét? KELECSÉNYI GÁBOR 40