Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Komornik Vera: Mi leszek, ha nagy vagyok?

sítésre veszik fel. Már a próbaidős keresetből is vonják az adóelőleget. Az egyszerű, idős embereket nem nyugtatja meg, hogy űrlapok kitöltögetése után egy év múlva visszakapják a pénzüket. Riadtan hallgatják, amikor a tanácsadók az adótörvényt magyarázzák, így a munkavállalási irodák munkatársai munkaközvetítés helyett szociális segélyek ügyeit intézik. A rehabilitáció — gazdasági kérdés Nem új keletű probléma, de a munkaalkalmak beszűkülésével egyre rosszabb helyzetbe kerülnek a csökkent munkaképességűek. Jelenleg az országban egyetlen bázisintézmény foglalkozik hivatalosan rehabilitációs átképzéssel. A Csepeli Oktatási Vállalat tanfolyamain most 87-en tanulnak elektronikai műszerésznek, háztartásigép-szerelőnek, anyagvizsgálónak. Most sláger a társadalombiztosítási ügyintézői munka. Nehéz és rosszul fizetett munkakör volt; az évek óta meglevő hiányt hosszú időre pótolhatják a tanfolyamok végzősei. Talán a szakmák is jelzik a szemléletváltozást. Nem perspektíva, ha a csökkent munkaképességűeket egy nemes gesztussal portásfülkébe, telefonközpontokba dugjuk. A rehabilitáció egyre inkább gazdasági kérdés. A legmagasabb rokkantnyugdíjnál is többet ér, ha valaki értelmes, hasznos munkát végezhet, miközben keresetét megtermeli. Van azonban a dolognak másik oldala is. A törvények szerint a rokkantnyugdíjhoz az életkor függvényében megállapított munkaviszony szükséges. A fővárosban eddig is nehézkesen szerveződött bedolgozói rendszer szétesőben van. A háziipari, népművészeti tárgyak iránt egyre kisebb a kereslet, a kisszövetkezetek, gmk-k sokkal hatékonyabban állítják elő ezeket a tárgyakat. A munkalehetőségek túlnyomó része teljes munkaidős. Nemcsak a mozgássérültek, a csökkent munkaképességűek, hanem a többgyermekes, beteg vagy beteget ápolók számára a bedolgozói rendszer az egyetlen megoldás volt. A Marczibányi téri, mozgássérültek képzésére alapított intézet szerződéseit újabban mind gyakrabban bontják fel, lakóik nehezen tudják a törvényben előírt munkaidőt ledolgozni. Van köztük olyan 30-40 éves is, aki már sohasem „éri utol" magát. A pályakezdők dilemmái A szakképzetlenek és nyugdíjas korúak után a leginkább fenyegetett harmadik csoport a nőké. Az 50-es években, a mennyiségi termelés nagy korszakában tömegesen munkába álló nők többsége szakképzetlen, máig betanított munkásként dolgozik. Az egyenjogúság sokat emlegetett bizonyítéka: a munkavállalás háttérbe szorul, helyette egyre gyakrabban hangsúlyozzák az anyai kötlességet, a családban betöltött fontos szerepet. Ez az egyéként igaz ideológia elfedi a tényt, hogy a képzetlen, családi kötöttségei miatt labilis munkaerőtől minden vállalat igyekszik megszabadulni. Az átképzés, ingázás, a nők esetében nehézkes, a részmunkaidős foglalkoztatás elterjesztése még várat magára. Az egyre nehezebb megélhetés miatt munkát keresnek több évtizede otthon levő háztartásbeliek is, tegyük hozzá, nem sok eséllyel. A pályakezdők esetében is ellentmondóak a tapasztalatok. Az ifjúsági munkavállalási tanácsadóban megnyugtató a kép, már ami a felajánlható munkahelyek számát illeti. A gond az, hogy a fiatalok ritkán élnek a felkínált lehetőséggel, kötetlenebb, izgalmasabb feladatokra várnak, nem csábítják őket a gyárak és az irodák. A középiskolák hármas tagozódása kimondatlanul is valamiféle rangsor volt eddig. A gyengébbek szakmunkásképzőbe, a jobbak szakközépiskolába, a legjobbak gimnáziumba mentek. A harmonikusan fejlett embereszmény ideje a gyakorlatban — lejárt. A rangot jelentő gimnáziumi érettségi ma egyet jelent a szakképzetlen emberrel. Könnyebb pár hónap alatt megszerezhető jogosítvánnyal elhelyezkedni, mint gimnáziumi érettségivel. Igaz, hogy a vállalatok keresik a fiatal szakmunkásokat, csakhogy nem mindegy, hogy az adott szakmát melyik iskolatípusban sajátította el valaki. A szakmunkásképzőkben végzett fiatalok elhelyezkedése — a divatszakmákat leszámítva — zökkenőmentes. A legjobb helyzetben azok vannak, akikkel már a diákévek alatt szerződést kötött egy vállalat, és a gyakorlatias képzés is ott folyik. Halkan jegyezzük meg, hogy a szerződést nyújtó vállalat „szája íze" szerinti képzés nem öleli fel a szakmához kapcsolódó összes ismeretet, de a gyorsan, könnyen és hatékonyan munkába állítható, tehát legjobban kihasználható munkaerőre nagyobb szükség van ma, mint a legmagasabb általános műveltségre. Prognózis a kilencvenes évekre Munkaerőhiány és túlképzés egyszerre. A felvételi keretszámok csökkentése nem lehet egyedüli megoldás, a merev oktatási intézményrendszer rugalmassá tétele sem megy egyik napról a másikra. A pályaválasztás lassan már tízéves korban kezdődik, az örök pesszimisták véleménye szerint a „még minden lehet belőled" perspektívája helyett az fenyeget, hogy egész generációk az aktuális munkaerőkereslet, vagyis csaknem kizárólag a népgazdasági „érdekek" szerint választanak hivatást. A frissen végzett szakközépiskolásokat átképzik, a gimnáziumban érettségizetteket pedig szakmunkásképző tanfolyamokra küldik nem sokkal a ballagási ünnepség után. A prognózis akár megnyugtató is lehetne. A 90-es évekre 22 ezerrel csökken a munkaképes korú lakosság száma, a vállalatok-intézmények 25 ezer új munkavállalót várnak. Akárhogyan alakul is a hatékony munkaerőgazdálkodás, vagyis a kompromisszumok ideje közeledik a fővárosban is. KOMORNIK VERA 18