Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - POSTA

posta 1036 Dugovics Titusz tér 15. Telefon: 886-410 Üdvözlet Kanadából Frank Török (4 Algoma DR. Guelph, Ontario NIE 107, Canada), akiben még mindig Török Ferenc szíve dobog, legalábbis hosszú, kedves, ugyanakkor bíráló levelének sorai ezt bizonyítják, többek között a következőket írja: „Mint lapuk régi olvasója, engedjék meg, hogy üdvözletemet, jókívánságaimat, valamint észrevételeimet küldjem Önöknek a távoli Canadából. Néhányan élünk itt, Guelphben, magyarok, és mindnyájan előfizetünk 2-3 hazai folyóiratra, melyeket különösen a hosszú, kemény canadai teleken olvasgatunk, örülünk sikereiken, bosszankodunk nehézségeiken. Természetesen, ha elolvastuk a lapokat, gondosan továbbadjuk az érdeklődőknek, így került hozzám az utolsó öt lapjuk — 1988 februárjáig bezárólag." így kezdődik a levél, ezután jönnek az észrevételek, a kritikák. Kizárólag terjedelmi okokból kénytelenek vagyunk eltekinteni a szó szerinti idézésüktől, na meg azért is, mert nem vitatjuk levélírónk igazát, egyetértünk megjegyzéseivel. „Miért kell az utcaelnevezésből olyan problémát csinálni?" — „ütött szöget" több cikkünk olvasónk fejébe. És felidézi az Oktogon, a Körönd (ma Kodály körönd) példáit, joggal háborog a politikai hatalomváltozásokhoz igazodó névadáson (Hitler tér, Mussolini tér), sajnálja — velünk együtt —, hogy amikor elismerjük Podmaniczky Frigyes érdemeit, ugyanakkor utcájából Rudas László utca lett. Joggal háborog azon, hogy a „karrierista, beteges elmék", „bár nem vagyok bigott klerikális", „miért sikkasztották el a Próféta és az Érsek utcát", ugyanakkor örül, hogy Lékai bíborosról teret neveztek el. De másért is örülhet kedves olvasónk. Örülhet a hazánkban megváltozott gondolkodásnak, szemléletmódnak, politikai gyakorlatnak, mely józanul méri fel a helyzetet, a lehetőségeket — erre a mai gazdasági körülmények között nagyon is szükség van —, a javaslatokat társadalmi vitára bocsátja, mind inkább él a kialakuló demokratizmus lehetőségeivel (nem könnyű dolog, hiszen nálunk a demokráciának alig vannak hagyományai), mai valóságunk és jövőnk építőkövei közé emeli, megbecsüli a múlt értékeit, legyenek azok épületek, gondolatok vagy személyek, hívják őket Goldbergnek — vele kapcsolatban is igaza van levelezőnknek —, Ganz Ábrahámnak vagy Podmaniczky bárónak, akiről nemrég igen központi helyen, az Arany János utcai metróállomásnál teret neveztek el. Voltak idők, amikor tényleg: „igyekeztek Istent nullára redukálni", de azok az idők már a múltba süllyedtek. Hazánkban vallásszabadság van, jó az állami vezetés és az egyházak kapcsolata, több egyházi iskola működik Budapesten és vidéken. Sőt, a vallásosság szinte reneszánszát éli, és e sorok íróját inkább az bántja (hogy ne burkolóddzam a névtelenségbe, a postarovatot Jávor Ottó gondozza, írja), hogy igen sokan nem mély hittel, meggyőződéssel „vallásosak", hanem divatból, feltűnőségi vágyból. Vajon komolyan vehetjük-e azoknak a hitét, akik két-három hatalmas keresztet csörgetnek szőrös mellükön — ingük hasig kigombolva — egyéb aranyláncok között? Hívő, nem hívő — akik közt az ember szolgálatában igen sok azonosság van — egyaránt visszariad az efféle ízléstelen magamutogatástól. Ami pedig az írásmódot illeti: Isten, isten — a helyesírási szabályt senki sem változtatta meg: a tulajdonneveket, közéjük tartoznak a személynevek, nagybetűvel kell írni. Megengedhető viszont — más esetekben is — bizonyos egyéni írásmód, például szólásokban, káromkodásokban sokan kisbetűvel írják le: isten. (Érzésem szerint van ebben valami enyhítő szemérem is.) De olyan még a legsztálinibb időkben sem fordult elő, hogyha valaki úgy írta le Isten, azt a szerkesztők, lektorok kijavították volna. Egyébként Petőfi Sándor, aki igazán nem volt sem megalkuvó, sem gyáva, sem karrierista, mindig, mindenütt, kisbetűvel írta le Isten nevét, igaz, a papokat nem szerette, de istenhívő volt. A szerkesztőség nevében megköszönöm Frank Török levelét. Kérem, figyeljék továbbra is az itthoni eseményeket, e sokat szenvedett kis ország életét, melynek sorsa, küszködése, a a törekvése, hogy meg tudjon állni a népek között, méghozzá szégyenkezés nélkül, méltósággal, a földrajzi távolság ellenére sem állhat olyan messze Öntől, Önöktől, hiszen szülőhazájuk. Kérem, maradjon meg lapunk barátjának, sorait mindig szívesen olvassuk. Ön egy latin kifejezéssel fejezte be levelét, én is ugyanazzal, csak elkerülve az Ön által ejtett hibákat (ezt csak azért említem, mert más nyelvhelyességi kérdésekről is írt, és hogy megmutassam, bennünk sem alvadt meg a kuruc vér, kritikusi szablyánk sem csorbult — qgyik égtáj felé sem), tehát: Quod erat demonstrandum! Szívélyes üdvözlettel. Három várfal volt Poór Gábor (1191 Budapest, Rákóczi u. 21.) levelét köszönettel megkaptuk. írásában Bencze Zoltán Leletmentő ásatás a Várban című ismertetését (Budapest 1988/1. szám) egészíti ki. „Januári számukban szó van a Hadtörténeti Múzeum udvarán épített irodaházról. Az építők talán nem tudták, hogy amit a múzeum kerítésénél elbontottak, az a régi, török kori második budai várfal egy szakasza. Régen három várfal volt, a harmadik a múzeum udvarán húzódott. Ezek közeit feltöltve alakították ki a bástyasétányt. Ez a kis szakasz emlékeztet még a régi időkre. Mert azért szerencsére maradt még vagy harmincméternyi várfal — most már csak amolyan földgátnak tűnik. De nem az új épület előtt maradt, ott elbontották, hanem a régi épület oldalához simulva, macskakövekkel kirakva, a Levéltár felé eső részeken". Újabb merénylet? Többen rémülten tették szóvá, így S.K. aláírású budapesti olvasónk is, a hírt, amely a Népszabadság 1988. április 26-i számában jelent meg: Tanulmányterv a Várkert rendezésére címmel. „A cikket nem lehet másként értelmezni, mint a Vár, fővárosunk panorámája ellen irányuló újabb merénylet előkészítésének. És mindezt milyen álnok, cinikus szemforgatással adják tudtunkra! Megmenteni és hasznosítani a területet — sugallja az alcím. Utána jön a Vároldalba építendő szálloda terve — körülbelül a volt Ifjúsági park helyén. Ó, nem kell aggódnunk, maximum 250 férőhelyes, háromszintes lenne csak a szálló, amely teljes egészében belesimul a környezetébe. Uszoda, gyógyfürdő is gazdagítaná az épületet, lejjebb pedig — ha már lúd, legyen kövér — szanatórium épülne. Egyébként a bennszülötteknek — az ember lassan bennszülöttnek érzi magát városában, de pejoratív értelemben — azért megengedik, hogy valamilyen módon az épület alatt feljussanak a Várba. Mi lesz a török temetővel? Mi a bécsi, forradalmár diákok emlékhelyével? Hogy lehet megközelíteni? Mi lesz a gyönyörűen kibontott, megformált egész déli Várrésszel? Mi lesz a parkkal, a zöldterülettel? Egyik szemünkkel sírunk a légszennyeződés miatt — ugyanezen az oldalon, az inkriminált tudósítás alatt —, a másikkal már a szerződésre kacsintunk, mellyel kiárusítjuk a külföldieknek egyik legszebb, városképileg is egységes, még szabad területünket? A kapzsi, rövidlátó pénzhajhászásban odavetjük értékeinket? És mi van Janáky István több évtizedes tervével, mely a Rác fürdő helyére képzelt gyógyszállót? Arról már nincs szó, hogy majd oda is jön egy újabb szálloda? Meddig látszik még a Gellért-hegy, a Várhegy egyáltalán? Mert a Szabadság-hegy helyét már csak házak fedik. Mikor fosztják meg szemünket teljesen a szép látványától, tüdőnket a levegőtől? És lesz-e elég ereje az állampolgárokat képviselő szerveknek, a tanácsnak, a képviselőháznak, a népfrontnak, mely hazafias is, a környezetvédőknek, hadd ne folytassam tovább, hiszen annyi szerv véd, képvisel bennünket... ahhoz, hogy a szűkagyúak rontó igyekezetének ellenálljon?" Részünkről csak annyit: reméljük, lesz. Parkgondozás szerződéses alapon A Fővárosi Kertészeti Vállalat Budapest lakosságát is be kívánja vonni a főváros zöldterületeinek rendszeres ápolásába, mivel a vállalat egymaga már nem győzi a parkok, sétányok gondozását. Ezért lehetőséget kívánnak teremteni arra, hogy a parkápolásra vállalkozók szerződéses alapon — a vállalat által biztosított eszközökkel, meghatározott juttatás ellenében — bekapcsolódhassanak a munkába. A szakemberek tájékoztatják az érdeklődőket, kertészeti szakelőadásokat tartanak számukra, ha kell, és növénycsereberét is szerveznek. A vállalat szakemberei arra számítanak, hogy szerződéses alapon, kezdetben Óbudán vonják be a lakosságot a parkápolásba. Ám amennyiben a város más részein is jelentkeznek parkápolók, lehetőség van Budapest valamennyi kerületében a vállalkozások megszervezésére. 48